Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-26 / 4. szám - Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Irodalom, kritika (rovatvezető Darvas János) • Darvas János: Négy új verses könyv
avantgardista szólamok ügyes megszólaltatója. A marxizmus, a pacifizmus, az antialkoholizmus, az eszperantizmus s egyéb ily közhasznú eszmék józan rajongója, de e rajongás kifejezésében több a publicisztika, mintsem a poézis, s ami poézis van is, az is inkább észpoézis, mint szivpoézis. Reininger észpoéta. Mint ilyen a szabad versformát kultiválja, annál is inkább, mert a kötött versforma pegazusát nem tudja megülni. Ám Reinigernek van szive is és mihelyt leszáll az általánosítások humanista felhőmagasaiból s legszemélyesebb dolgairól szólal meg (pl. Tulajdonképp egész jól élhetnék, Anyám, Jó volna) igazán meg tud fogni szivéből jövő hangjával. Már pedig itt kezdődik az emberben a költő. Kár, bogy Reiniger itt végzi a kötetében. (dj) KörnyeiElek: Négy szem közt. Környei Elek harminc oldalon tizenhárom darab költeménnyel mutatkozik be. Ennyi, sajnos, kevés a bemutatkozáshoz. A kevés elmondottból nem bontakozik ki, tulajdonképpen mi mondanivalója van a számunkra s nem mutathatja be kellőleg hangjának egyéni zengését és terjedelmét sem. Mert hogyan, hogyan nem, az uj fiatalok összebeszéltek s mostanában kötetlen formában összetévesztésig hasonló reszignált Whalt Withman-féle elégikus hangon kezdik a dalolást. Környei az „Egyedül" c. versében emelkedik föl e fölé az átlaghang fölé, s úgy látszik, itt találta meg a saját egyéniségét. Egyúttal ennek a versnek kötetlen formájában tudja a legtökéletesebb muzsikát adni. (Kötete címét is inkább ettől a verstől kölcsönözhette volna, egyetlen egy versében sem látni, hogy valóban „négy szem közti“ poézist adna.) Különben örökké elégikus hangú, a 24 évéhez képest tulszelid jófiu, az invokációját édes anyjához intézte, atyja emlékére irt versétől kölcsönzi kötete cimét, a szeretői a — könyvek, Pozsonynak mondott szerelmi vallomásában képes fölsorolni a város valamennyi ránézve fontos topográfiai adatát, a képzeletét azonkívül a hit foglalkoztatja, meg a rotációs gép, meg a vidéki színészek sorsa, de a véresen komoly, sőt a legkomolyabb élmény, a szerelem egyelőre hiányzik a kötetéből. Talán csak egy ciklussal, egy oldalról akart bemutatkozni. Reméljük, hogy lírája gazdagabb hurozatu, mint ez a kis füzet mutatja. (dj) B. Palotai Bot is: Valaminek a végén. Ezeket a verseket egy idegálapot s nem világszemlélet hozza közös nevezőre, idegállapot, melyet látszólag külső körűimé^ nyék, kemény sorscsapások s a köznapi életben is mélyebbre tekintő érzékenység eredményezett. Ennek a lírának ideges ornamentikája gyakorta ér fel oly magasságokig, amiket az impresszionizmus költői közül csak keveseknek adatott meg elérni, de tanácstalan disszonanciába csúszik át menten ott, ahol a megjelölés sablonos értelmében vett „szociális“ motívumok területére téved. B. Palotai Boris, a költőnő szívesen adja oda magát „hálás“ hangulatoknak, témáknak, miket előtte százan megénekeltek már, anélkül, hogy versei egyéb kvalitása igazolásául szolgálna a közölnivaló utánérzettségének. Ezzel szemben azt is meg kell állapítani, hogy ahol őszinte marad önmagához s nem lépi túl költői készségének talán nem túlságosan bő, de tiszta és finom színekben pompázó körét: költő. (vd.) Van világirodalom? És ha van, mit jelent ez a fogalom? Goethe mondotta 1827-ben: „Meg vagyok róla győződve, hogy egy világirodalom van kelletkezőben.” Goethe volt a nemzeti irodalom utolsó nagy képviselője. Utána már az univerzális jellegű irodalom jön: Victor Hugó, Carducci, Hebbel, Ibsen, Gottfried Keller, Björnson, Tolstoi, Dostojevski. Mindenesetre azonban meggondolandó, nem játszott-e a „világirodalom“ már Goethe előtt szerepet. Bizonyos, hogy elsősorban ő maga, de Herder, Schiller, előttük pedig Voltaire, Racine, Rousseau, Shakespeare — szóval, hogy a valódi nagy irók a szó tág értelmében világiradolmat provokáltak. Azon a ponton, ahol az általános — emberi és a nemzeti elem egymásra talál, keletkezik a világirodalom a szó modern értelmében. Azaz: világirodalom, az egész világ számára érvényes irodalom a nemzetiségi adottságok, tehát tradíció, föld, levegő és fajiság keretében. A Goethe utáni kor fedezte fel a „költő“ és „iró“ közti különbséget. Ezzel függ össze az utóbbi ötven év összes irányának a fejlődése. Igaz ugyan, hogy már az ókorban is Lukian és Plutarchos irók, Homeras, Sappho és Pindaros költők. Az irót és vele a mai értelmű irodalmat azonban csak a franciák fedezték fel: Franciaország a tulajdonképpeni nagy irók hazája. Itt alakul ki a nagy prózairodalom, hogy úgy mondjuk a költészet rovására. Mig a költő százszázalékosan magából ment, addig az iró az egész külső világot használja fel és ha akarom, úgy is meghatározhatom a folyamatot, hogy az iró útja kintről befelé vezet. A költő mindig zenész egy kissé, az iró építész és — szerkesztő, hírlapíró. Világirodalom úgy keletkezett, hogy a tiszta költészetbe belevegyült az újságírás. Minden nagy regény ilyen ujságirás. (Legjobb példája ennek Tolstoi „Háború és béke“ cimü regénye). Tárgyilagosság, pszichológia és totalitásra való törekvés a Goethe utáni világirodalom három legfontosabb eleme és úgy a társasághoz, mint a társadalomhoz való viszonya megváltozik. A „társadalom“ — a szó egy bizonyos értelmében az emberiség szine-javát jelenti. Ezzel kezdődik az a sajátságos jelenség, hogy az „iró“ a szó és a mondat különleges ápolására nagy súlyt fektet, a szó művészévé válik. (A következő részekben, ahol sorra fogjuk venni az európai irodalmakat, ki fogom ezt mutatni.) Két ország irodalma egy darabig külön utakon haladt: a spanyol és az angol irodalom. Majd ez a kettő is beletorkolik a francia „világirodalmi“ irodalomban, az uj stílusba. Calderon és Lope de Vega hosszú ideig nem jelentettek értéket az európai irodalom számára, meg azután a német Schlegel és Grillparzer, tehát azok, akik nagyban egyengették a világirodalom útját, felfedezték és Európa számára hozzáférhetővé tették őket. Ez a spanyol példa élénken megvilágitja azt a hatalmas, alapvető különbséget, amely a „nemzeti“ és a „világ“-irodalom közt fennáll. Két németnek valóságos ásatásokat kellett végezni, amig a két hatalmas spanyol szellem hatni kezdett. Igaz ugyan, hogy elzártságával, spanyol sajátosságával sikerült örök típusokat alkotnia a spanyol irodalomnak (Don Juan, Don Quichote, Sancho Pansa) és mégis ezeket a típusokat előbb ki kellett szabadítani a spanyol vértezetből. Csak úgy lettek általános — emberiek, európaiak, világirodalmiak. A másik ország Anglia: Shakespeare Angliája. Itt valahogyan tágabb a spanyol fejlődés és hatás fordítottja történt. Shakespearet úgy szintén a németek „fedezték“ fel, de vele együtt újra a világot. Mert amint Hamlet és Otelló, Lear király és Cordélia Coriolan és III. Richard, Mac beth és Falstaff, Shylock és Páter Squenz európai közkinccsé lett, éppen általuk erősödött meg az, amit a kezdődő világirodalom második elemének tüntettem fel: a psichologia. Shakespearével kezdődik a tulajdonképpeni értelemben vett életigazság, az a realitásra való törekvés, amelyből a franciák nagy irómüvészete nőtt ki. A fraciáknál J. J. Rousseauval kezdődik ez a „reális“ irodalom. Ha németül irt volna, bizonyos, hogy ódákat és tanitókölteményeket ir. Francia létére megírja az „Émile“-t, „Héloire-t — pedag. szándékkal ugyan, de a nagy modern regény formájában. Tőle dat. az újkori pszichológiai regény. Ez a modern regény kozmopolita formája: tartalma a lélek pszichológiai fejlődése, az iró önéletrajza regényalakban. Rousseauval kezdődik tehát az a fejlődés, amire Goethe utalt, amikor azt mondotta, hogy egy világirodalom van keletkezőben. Már Goethe maga egyengette a dráma és a líra világirodalmi útját olyan értelmében, ahogyan Rousseau ezt a regény számára tette. A pszichológia és a reálitásra való törekvés megtisztítja a drámát a regényes kalandtól és a teatrális sattangoktól, a lírát mitológiai megszépítésektől. Goethe persze még gyakran a teatrálitás és romantika hibájába esett (Egmont és Faust egyes részei), de megindítója volt ennek a legfontosabb fejlődésnek. A „Werther“ világsikert jelentett és európai wertherirodalmat teremtett. Ez volt a fordulópont. Az angol regény még egy árnyalattal segíti elő a világirodalmasitást. Sir Walter Scott történelmi regénye, Dickens, Thackeray, George Elliot szociális regénytípusa nagy hatással vannak a francia irodalomra, ahol Scott nyomdokaiba Viktor Hugó, Dumas, Mérimée lépnek, a szociális regényt pedig Eugéne Sue miveli és fejleszti naggyá. Németországban Scott örökébe Wilibald Alexis lép, majd utána Theodor Fontane. Az angol szociális regény pedig Gutzkow, Spielhagen, Auerbach, Freytag és Heyse írásaira van döntő hatással. Ezek az elemek még ma is hatnak és pedig oly formában, hogy az említett angolfrancia regény-antant német regényszinpa-
