Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-10-13 / 41. szám - Krónika • Karinthy Frigyes: Szalad a kalap - B. Palotai Boris: Erdélyi üdvözlet
KRONIKA A kalap Sétáló Ur fején ül, diszkréten, nem tulf eltűnőén, éppen csak annyi önérzettel, amennyi egy jól nevelt, jó házból való Kalaphoz illik, akinek inkább az alatta sétáló fejet kell reprezentálnia. Türelmesen ül a kalap a fejen, néha, amikor a gazda kezét érzi, udvariasan repül le a fejről, olyanféle gyakorlott és sima mozdulattal, mint ahogy valami titkár ugrik fel helyéről a vezérigazgató ur előszobájában, amikor látogató érkezik. Szinte magától csinálja, mértéket tartva, kisebb és nagyobb ivekkel jelezve a szembejövő ismerős társadalmi és gazdasági jelentőségét és rangfokozatát. Nagy ivben, amikor előre köszön, kis ívben, mikor csak visszaköszönésről van szó. Korrekt, úri kalap, senki se hinné róla ... Mert egyszerre csak kitör a forradalom. Minden bejelentés és előzmény nélkül a kalap fellázad, önállósítja magát. Előbb csak a széle billen meg, magától, anélkül, hogy a Főnök parancsoló ujja hozzáért volna. Az Ujj egy tétova mozdulatot tesz, de aztán elszégyeli magát. És e határozatlansággal elveszti a pszichológiai hangulatot, csakúgy mint Bourbon Lajos annak idején, mikor még visszafordíthatta volna a vizözönt egy kis eréllyel, ha lecsukatja Mirabeaut, vagy nem enged szabad utat a nemzetgyűlésnek, vagy mit tudom én. De ime, elkésett s a végzetet nem lehet többé feltartóztatni. A következő pillanatban a kalap nagy ivben lerepül a fejről. Magától. És. többé nem is ül vissza a helyére» A kalap megindul. Előbb a földre veti magát, mint, aki erőt akar gyűjteni. A Főnök most már látva, hogy baj van, utána kap, de a kalap nem várja be a megalázó mozdulatot, amellyel először hajolt meg előtte a főnöki gerinc. Nagy ugrással eliramodik. Előbb a lapján fut egy darabig, aztán megfordul a hátára. Pillanatig habozik, de aztán, látván, hogy a Főnök Ur pirosán és zavartan közeledik, hirtelen elszánja magát. A pillanat zseniális ötletet villant meg agyában, egy technikai megoldást, ami a most következő versenyfutásban a legnagyobb sebességet biztosítja számára. Olyanféle fogást, mint Nurmié, vagy azé az uszóbajnoké, aki először jött rá a crowl óriási előnyére. A kalap oldalt fordul, élére áll, fölemelkedik saját szegélyére. És most ebben a legpraktikusabb helyzetben nagy sebességgel száguldani kezd, mint egy ördögkerék, mipt egy motorbicikli. És kezdődik az izgalmas üldözés. A kalap nyugodtan, egyenletes tempóban száguld. Sétáló Ur utána. Eleinte apró, sebes léptékkel csali, mint aki nem veszi tulkomolyan a dolgot, hisz" ez csak egy rossz vicc, azonnal utoléri. Nem is kell utolérni, majd csak meggondolja magát ez a szemtelen kalap, eszére tér, meghunyászkodva lefekszik és bevárja őt, hogy egy kis dorgálás, fenyítés, sőt kiporolás után visszatérjen állásába. Egy pillanatra úgy tetszik, mintha csakugyan ez történne. A kalap lassít, megáll, aztán fáradtan lefekszik. Sétáló Ur lassítja lépteit, előkelőén közeledik és hanyag mozdulattal nyúl a kalap után. De a kalap csak ezt várta. Mielőtt hozzáérne a vadász keze, egy hasonlíthatatlanul kecses mozdulattal oldalt ugrik, felegyenesedik és még gyorsabb iramban szálad előre. Átugrik egy útjába álló pocsolyát, a következőt keresztülszeli, egyenesen egy szembe száguldó autónak tart. Köröskörül zugás, sikoltás. Az emberek megállnak, egy asszony szeméhez kap. Sétáló Ur elvörösödik, megfeledkezve magáról rohan a kalap után, sziszegő káromkodás hagyja él előkelő ajkát, röhögő gyerekek szaladnak utána, a kép felbomlik, mindenkit izgalom fog el. Vigyázzon az Istenért, kiáltja egy ijedt kappanhang. De Sétáló Urat már nem lehet megállítani s egy lépéssel az autó előtt, rekedt hanggal a torkából, ráveti magát a menekülő vadra. Ott marad, térden, a földön — a kalap egy elegáns piruettel kisiklik, balra kanyarodik. Most egyenletesen fut, tartott tempóban, mint a versenyfutó a célegyenes előtt. Nem erőlteti meg magát. Belejött a dologba, nem. forszírozza a nagy előnyt, betartja azt az egy métert, amire szüksége van, nem többet, nem kevesebbet. Néha lassít, ingerkedik — bevárja üldözőjét, az utolsó pillanatban lódul neki, mikor a magából kikelt, minden emberi méltóságáról meg feledkezett gazda éppen a hasraesés határán inog, ahogy utánakap. önérzete kitágul, vakmerő bravúrokat enged meg magának, keresi a veszélyt. Hajszálnyira rohan át a robogó villamos előtt, az üldöző viszszatorpan. Egy lojális, tékintélytisztelő péklegény útját próbálja állni, gáncsot vet. A kalap ugrik, a péklegény vállat von. Iskolásfiu, aki látja ezt, meghökkenve kitér előle, hiába ordítanak rá tizfelől, hogy fogja meg — gyermekleikében fantasztikum látomás támad a Veszett Kalapról, ami képes őt megharapni, ha hozzányúl. És ekkor, váratlanul, kalap és üldöző eltűnnék szem elől. A kalap befordult egy kapuba — egy perc, a kapu alól szitok, tompa kiáltás. A következő percben méltósággal lép ki Sétáló Ur a kapu alól. A kalap ott van a fején — az arca büszke és előkelő és egyáltalán úgy viselkedik, mintha nem is ő volna az. Nem néz jobbra és balra, kerüli a bámuló tekinteteket. Kompromisszumot kötöttek, úgy látszik, koaliciós alapon. Uj alkotmány született. Sétáló Ur meg van győződve róla, hogy az ö erélyének és politikai tapintatának köszönhető ez a szerencsés megoldás, az utolsó percben. □ Pedig egyszerűen elállt a szélroham. Karinthy Frigyes. Erdélyi üdvözlet Kinézel a vonatablakon és várod, Erdélyt, a rejtélyeset, a gyönyörű Erdélyt, a kilométerkövek, távirópóznák, legelésző birkanyájak, sárga és zöld vetéskockák között, keresed, mint egy szerelmes ifjú, aki a szavak mögött iis értelmet böngész és dadogó ujjakkal keresi azt, amibe már úgyis régen beleélte magát. Gyermekkoromban jártam itt. Akkor úgy képzeltem, hogy a hegyek egészen az égig nőnek, igaz hogy még volt kenünk ambíció és mindennap megöntöztük a földet zöld kis kannával. Az erdő tele volt kesernyés barina levelekkel, amiről nem tudtuk, hogy enyészet. Virult és rothadt a világ, de Erdély külön volt valahol, elzárva a képzelet titkos fiókjába, Erdély nem volt látható, nem volt tapintható, nem mjargarétás rét és rengeteg erdő volt, hanem valami, ami olyan, hogy már csak álmodni szabad róla. Benne éltünk, de kívüle. Emlékszem, az iskolában — a hegy és vízrajzi térképen Erdély rózsaszínnel volt jelezve és ha feleltünk belőle, úgy kezdtük „hazám“ és ropogott a szó a szánkban. Ne zavarj kérlek. Csak bámulj ki az ablakon, húzzad végig szemeddel a tájat. Szalad a kalap < Imptesss. io nista rajz)
