Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-10-13 / 41. szám - Márai Sándor: Remarque körül
Helyben vagyunk. Ez Erdély. Le kell szoknunk végre hogy Erdély valami torzonboiiz természeti csodü, amit' kisajátítunk vad betyárírom antikával. Le kell szokni, kérlek alásisan. Csak beidegzés dolga az egész. Nézd például, én tudom hogy ez nem valami különös ... tavaly Svájcban jártam, tündéri vidék, micsoda hegyek, micsoda távlatok és 7 frank napi pensió, becsületsziavamr(a... mi nem tudunk semmit sem kihasználni... itt fekszik Erdély ... külföldön bizonyára világfürdőket adminisz trálniak belőle... itt hátul a fejemben egy nyomást érzek, s a gyomrom táján is, sokat ettem vacsorára? ... mi ez? ... Szállj ki kérlek, benne vagy a gyerek kori álmokban, mit látsz, mondd? Légy őszinte ebben iá percben, egy határoí i álljasz, elmúlik mögötted valami és realizálni kell la dolgokat, ne élvezz semmit, szorítsd össze a fogad és úgy sziszegd el. hogy egy fürdőhelyen álliasz és nem egy darab földön, ahol ösozesüritve é; felfokozva védekezik minden, ami történelem és emlék, védekezik az élettel szemben, ami szenzáció, trükk és uj jelszók tömege. Menj tovább, a városokat járd végig váltsd fel az álmaidat sárgadinnyére, amit az ucciasarkon megkívánsz vágy egy müselyem-ruhára, ami saiísonvégi előnyöket kinálgat a kirakatablakban, ne rohanj fel és alá kieilégületllenül s ha azt hiszed, hogy most... most... egy pillanat és megtalálod a varázst, amivel ki nyílik a gyermekkori ábithtck, gyermek kori izek Erdélye, egy pillanat... eg r mozdultat és már tárnád szít karjaidat, hogy a levegőt magadhoz szorítsd és a földre szerétnél borulni, vagy odanyomni felnőtt, megkínzott fejedet egy törzsi szénaboglyához, egy tilsztás nyugodt zöldjéhez, egy cifráría faragott székely kiskapuhoz, amibe hórihorgas betűkkel van bevésve: „Isten kegyelméből építette Mozsár Péter és neje Bakits Rózái ja, boldogság a bémenőknek, békesség a kimenőknek “ Várj, kérlek szépen. Az arcod le vai sülve, nyaralunk, nyaralunk. — Messziről a kurzene szól, este tombola lesz a Kaszinóban, aragoni hamutálcát nyerhetsz, pour souvenir Sovata__ A Keleti Újság meg a Maros n porta cikkeket ir, hogy az erdőkben betyárvilág járja, régi rablóhistóriáík elevenednek fel. A különbség az, hogy akkor lobogó árvalányhajas haramiák fosztották ki az utasokat, mía titokzatos fekete autó... Haladunk, hiába ... Jó lesz visszafordulni, Barátom. S ha a vonaton megkérdik Tőled, szabad e lehúzni az ablakot és egy kis eugot csinálni s hogy tetszett Erdély, ugye 15 év óta nem változott? Mondd azt, hogy: á dehogy, riagyoa szép volt, vargabéle<ist és kolozsvári káposztát ettél. Ebben pedig a csíki hegyek és a gyér gyói havasok is benne vannak, bizonyára. . B. Palotai Boris. Remarque körül Ez az ember Lyonban szállt be a kupéba, éjfélkor. Rendes ember volt, nem köszönt, de lehúzta a cipőjét, ' ünnepélyesen papucsot öltött, felgyújtotta a villanyt, levetette a kabátját, rágyújtott egy bleure, a szatyorból előkereste Erich Maria Re marque német iró „lm Westen nichts Neues“ c. müvének francíanyelvü kiadását, melyből 380.000 példányt olvastak el máig Franciaországban, a könyvet felnyitotta a közepe felé, tömzsi ujjaival hasította fel a lapokat, ahogy sajnos többen szoktuk azoknak a bibliophil kedélyeknek irtózatára, akik egyáltalán nem vágják fel a könyvek lapjait, s reggel kilencig, tehát a marseille-i pályaudvarig, egy szuszra kiolvasta a könyvet. Ennek a párhetes csavargásnak során azon a Nyugaton, ahol időközben a helyzet megváltozott, ez a közönséges vasúti élmény: a szomszéd a kupéban, aki Remarque-ot olvassa valamilyen nyelvén. Németül Re marque, olaszul, angolul, franciául Remarque, száLlodahalLban olvasó ur: Remarque, munkába utazó legény müncheni villamoson: Remarque, bel ga étkezőben lektűrbe elmerült asztalszomszéd, a Földközi' tengeren csónakban hasaló amerikai fiú: Re marque. A lyoni utas végigolvasta a négyszáz kilométert Marseille-ig, nem pillantott fel Avignonban, se Arles-ban, minden negyedórában rágyújtott egy bleure, s időnként egy oldalpillantással megállapítottam: — Avignonban a lovaknál tartott, Arles-ban a gyenge jelenetnél, mikor együtt feküsznek a gödörben a német és a francia, Marseille előtt néhány kilométerrel meghalt Kát. Mikor a vonat begurult a pályaudvarra, elolvasta az utolsó sorokat, letette a könyvet, fáradtan hunyorított, nyújtózott, vörös szemhéjjait tenyerével dörzsölte, rágyújtott a harmincadik bleure, melyet piszkos ujjakkal kapart elő nadrág zsebéből, kibámult a pályaudvar édes és züllött, délies kavarodásába. Negyvenötnegyvennyolcéves, tömzsi, kopaszodó, négy gimnáziuma s ember volt, vigéc vagy kereskedő, a szája körül valami kesernyés vonás, de a homlok nyitott, a szemek élénkek és értelmesek. Frissen jöttem hazulról, tehát fogékony voltam e könyvet olvasó ember ritka jelensége iránt, — a hazai Remarque-itéletek után volt valami nyugtalanítóan érdekes számomra ebben a francia Remarqueolvasóban, aki tíz éve mászott ki a lövészárokból, mint a kabátgomblyuk érdemszallag jaiból megállapíthattam, — a lövészárokból, ahol a Remarque-regény névtelen hőse volt. A regényhős elgondolkozott, fújta a füstöt, vakarta a fülét. Aztán elindult a vonat, bámultuk a tengert azzal az elégedett felfedező pillantással, ahogy az ember minden alkalommal újra felfedezi a tengert. Toulonban megszólítottam. A könyv jó, mondta felémfordulva, nyugodtan és meglepődés nélkül, ami a tárgyi adatokat illeti, a könyv egeszen pontos. Hogyne, négy évig volt künn ő is, mint a regény hősei, csak ö már öregebben került ki. A könyv jó, mindez pontosan így volt. Ez a német — nem mondta, hogy boche — a német nem túloz semmit, mind a két oldalon pontosan igy történt minden. Az ilyen könyvekre nagy szükség van, mert az emberek gyorsan felejtenek. Igaz, tette hozzá, hogy az a generáció, amelyik már végigcsinálta, immunis a háború bacillusával szemben, — itt mosolyogni kezdett azzal a különös francia mosollyal, amely társalgási hangon tudja közölni egy élet legbelső meggyőződését — elképzelhetetlen, hogy ez a generáció akármiféle biztatásra mégegyszer háborúba vonuljon. De a fiatalok ... —- mondta egy könnyű mozdulattal. Azokkal kell elolvastatni a könyvet, akik ma tizennyolcévesek. Különben jó a könyv. — Különben, — mondta ez a kereskedő, vagy vigéc, mikor a vonat továbbindult Toulonból —- tudja, mit? A könyv jó, s mégis van benne valami, ami nem tetszik nekem. Nem is benne, hanem körülötte. Ez az ember, — megnézte a címlapon a nevet —- Monsieur Remarque ... Végeredményben ma már ő sem más, mint a háborúnak egy „profiteurje“ ... Ne értsen félre, ő ezt nem tudhatta előre, mikor a könyvet irta. Tudom, hogy miért irta. Mikor hazajött az ember, mindenkiben volt anyag egy ilyen könyvre. Ö meg is tudta Írni, ez az ő érdeme. De lássa, mikor Bar busse milliomos lett a „Feu“-vel, nekem megint csak az volt az érzésem, hogy ez valami öntudatlan, jószándéku, nagyon tisztességes hadiszállítás, de mégiscsak hadiszállítás. Az, hogy ilyen könyveket, mint ez itt, meg a Feu, időnként megírnak, lelkesítő dolog. De, hogy keresnek rajta, milliókat keresnek rajta, az rendben van és még sincsen rendben. Értse meg: ezek mind keresnek a háborún .. . olyan nehéz ezt megmondani ... Az valami olyan elmondhatatlan. kifejezhet ellen volt, a háború ... S ha egy iró megélte és nem bír szabadulni tőle, azt megértem... De hogy keresni kezd ezekkel az emlékekkel, mint egy regénysujet-vel és foto gráf áltat ja magát és házat vesz vidéken a pénzből, amit ezek az emlékek — a mi emlékeink — jövedelmeznek neki. .. Látom,, nem ért meg ... Tudom, szigorú vagyok ,.. Lássa, én négy évig künn voltam, elmondhatatlan ... Az ember nem beszél szívesen róla.. . De ha már megszólított, s Ön külföldi, ugye.. . Magyar? Igen ... Valahogy úgy érzem, hogy ez a háború hadiszállító-
