Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-13 / 2. szám - Tarka krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Farkas Imre: Modern Plutarchos - Harc egy királynő szivéért
Tarka krónika Hölgyeim és uraim mostanában sokat foglalkozom a legjellemzőbb emberi tulajdonságnak, a hiúságnak természetrajzával. .Jegyzőiket csinálok, figyelem az embereket s főként persze azt közülük, akivel legtöbbet vagyok: magamat! Talán még könyv lesz belőle egyszer.. Kimerítő elvi tanulmány, a nevetséges és gyarló emberi hiúság hii tükre. Nagyszerű könyv lesz. Biztosan nagy sikere lesz. Hogyne, hiszen a fotográfiám is •ott fog díszelegni a címlapon. Meg az autogramom. Képzeljék. Mióta ez a mulatságom, szinte naponta kapom rajta magam, in flagranti, apró hiúságokon, amiket eddig észre se vettem. Annál meglepőbb a dolog, mert íiz Utóbbi esztendőkben, sok hányattatás és szenvedés kárpótlásaképepn mármár elhittem magamnak, hogy ezeknek révén legalább leszoktam minden hiúságról, ami nagy előny volna, lévén az érzékeny hiúság magában is a legtöbb szenvedés forrása. No de hát erről szó sincs. Múltkor meséltem már róla, hogy miként kaptam rajta magam, a villamoson, ahogy figyelem az újságolvasót, tetszik-e neki a cikkem. Ez magában még egyszerű dolog, az ilyet mindenki természetesnek szokta találni és hajlandó megbocsátani, még másoknak is. Vannak cifrább hiúságok, amiknek észrevevéséhez már bizonyos gyakorlat kell. Kapásból feljegyzek itt egyet, amit akkor, mikor rábukkantam, egy szóval noteszembe rögzítettem, hogy el ne felejtsem. Telefon. Tévesen hívnak fel. Nem mondom be a nevem, kérdezem, ki beszél. Az illető meglehetős ridegen visszakérdez, hogy én ki vagyok. Már ez nem tetszik, kissé indulatosan leckéztetem, hogy azt neki kell megmondani, ő fölényesen leinti és visszautasítja a leckéztetést. Iszonyú méregbe jövök. Hogy mer velem igy beszélni?! Kiáltom hangosan. Velem! Velem — akiről nem is tudja, ki vagyok, hiszen nem voltam hajlandó elárulni. Velem — aki az ö számára nem is létezem. Ugyan mit jelent itt az önérzet, hogy velem? Semmit. Egy puszta hangot. Mert hisz csak annyi szerepel belőlem a telefonkagylóban, amit a fülén tart. Erre a puszta hangra vagyok olyan büszke, ezzel azonosítom magam, ezzel szemben követelek hódolatot és tiszteletet és alázatos főhajtást, mint Gessier, aki megkövetelte, hogy a kifüggesztett kalapjának köszönjenek. Hát persze — az én hangom! Neki ebből a puszta hangból éreznie és tudnia kellene, hogy micsoda kivételes, csodálatos ember tulajdon a lehet! Ezt nem tudtam eddig magamról. Hogy a hangomra hiú vagyok. Most ezt is tudom. Egyre többet tudok. Miiyen tudós vagyok. Karinthy Frigyes. Mod&ft PíuíűtChöS Pété*' és Pál Péter (50 éves, pepitaruha, vadászkalap): Rettenetes ez a mai világ. Pál (50 éves, szmoking, monokli): Miért? Péter: Csak. Pál; Ez nem indok. Péter: Azért mondom, hogy csaky mert ezt nem kell indokolni. Mert ez egy rettenetes világ! Sodorna! P á 1 : A régi nem volt Sodorna? Péter: Nem. Pál: Hát milyen volt? Péter: Te nagyon jól tudod. Az emlékek raja zudul föl bennem ... hol kezdjem? Az asszonyokon, akik a világ legremekebb háziasszonyai voltak?... Igen. Az volt a büszkeségük, hogy milyen vacsorákat adtak. Tultettek egymáson. Es a férfiak? Milyen hangos, kedves, duhaj élet volt az. Jókedv, gondtalanság. A nótáik? „Káka tövén költ a ruca... Magasan repül a daru ... Minek turbékoltok bugós vadgalambok ...“ Pál (a foga közt): Ornitológia. Péter: Mindenki ur volt, aki ur volt. Akkor az „y“ számított a név végén. És a huszárok! A vármegye! A minisztérium. És a leányok! Kedves, szelíd leánykák — az akkori decens divatban, sarkig, nyakig eltakarva a férfiszemektöl. Pál: És te ezt helyesnek találod? Péter: Miért? Talán te nem ezt tartod helyesnek? Pál: Folytasd, kérlek. Péter: Én idegen vagyok ebben a kavarodásban. Itt vad muzsikára kerengenék, itt fiatal leányok, fiuk táncolnak, motocikliznek minden garde nélkül. O'yan költőket istenítenek, akiket én meg sem értek, pedig te is tudod, hogy én értelmes gyerek vagyok. Rettenetes ez a mai világ. (Sóhajt.) Pál: Péter! Én pedig azt mondom neked, az a világ volt rettenetes, amelyikért te most rajongsz. Péter: Ezt komolyan mondod? Pál: Ez az én meggyőződésem. Ti, a legtöbben, akik még ebben a másik világban éltetek, amikor Ferenc József mögött becsukódott a kapucinusok kriptája, ti is beadtátok a kulcsot. Hipnotikus álomban meredtek a múltra, Strausz-keringő kell nektek ma is, meg ipityomripityom és nem tudjátok elhinni, hogy a világ nem állhat meg a különben igen szimpátikus cigányhad muzsikájánál, valamint hogy nem mehetsz konflison e város másik végére tisztán a tradíciók iránti tiszteletből, mikor sürgős dolgod van és autó van és autóbusz van a világon. És barátom! Ma már kezd nem a név számítani, hanem az ember. Milyen ügyes, mit tud, milyen tisztességes, mennyit keres. Hajdan régi, bieder kereskedőcsaládok ifjai otthagyták apáik tisztes üzletét és elmentek huszárnak, miniszteri fogalmazónak — mert ez volt az elegáns. Az úgynevezett „elegáns pályák“ ez volt a régi világ rákfenéje. Ezt a pocakodat, aminek nem szabadna lenni, még a múlt időkből szerezted, amikor majd agyonlőttek, bennünket véres hurkával és töltött káposztával. Te, akár hiszed, akár nem, ez a mai asszony is ember. Ez külföldet jár, idegen írókat is olvas, dolgozik, alkot, kitalál és épp ezért önálló. Az erkölcsök? Baj mindig volt? mindig lesz ... ezen nem segít a hipokrita szemforgatás, hidd el nekem. Kifogásod van a mai muzsika ellen? Hát tudd meg, Wldog vagyok, ha jazzmuzsikát hallok. A szimpla kis kupiék, a áramlik, a Wieneriiedek után uj, különös hangszerek jajgatnak föl, élvezem a furcsa harmóniát, idegen országok levegőjét a muzsikában. A tánc? Én emlékszem, mikor az alispánodat kétszer körülvonszoltad a nagy báltermen, ideges szívdobogást kaptál tőle. És veled együtt a fél vármegye. És az. tetszett neked, hogy nem láttál semmit a leányokból, akiket feleségül akartunk venni, nem tudtad milyen a nyaka, a Iába, a dereka, mert a sok halcsont, puff, turnür, mieder gondosan eltakarta előled... Ez a mai divat szabad, könnyű, azt mondhatnám sportszerű, nem kínozza a nőket, nem gyötri el a testüket, szabadon hagyja a lábú kát és mert megszoktad e látványt, épp azért természetes ... Egy baj van barátom! Téged is invitál ez a mai kor, mint mindenkit. De te a kor hivószava elől eldugtad a fejedet a homokba. Azt hiszed, öreg vagy, mert apádat nézed, meg nagyapádat és mert a kalendárium szerint itt az alkony. Szó sincs róla! Ez a mai fiatalság más — ez nem tiszteli úgy a kort, hogy minduntalan pofoncsap a nagy tiszteletével, ez tudja, hogy van sport, van lelki frisseség, — sőt honorálja, kedvesen honorálja azt, aki minél tovább köztük akar maradni. Ha ezelőtt harminc évvel valaki az én koromban kiállott volna táncolni, azt elkergették volna a hivatalából. Látod, én pedig éppen táncolni megyek, két ifjú leánnyal, egy szőkével és egy barnával és meg vagyok róla győződve, hogy mind a kettő szívesen fogyaszt velem ■egy teát és eljár egy blues-t vagy egy tangót... Péter: Hát szervusz. Pál: Szervusz. (El.) Farkas Imre. Harc egy királynő szioéért Három francia város áll most harcban egy szép asszony, egy világszép királyné szivéért. A történet elég érdekes, de korántsem oly regényes, mint amilyennek első pillantara látszik. Mert az a szív pontosan négyszáz évvel ezelőtt már megszűnt dobogni. Hanem azért minden régisége mellett elég jó állapotban van, mert annak idején korának legjobb metódusa szerint balzsamozták be. Azóta is pompás aranyhüvelyben, a pompás aranyhüvelyt pedig még pazarabb aranyurnában őrzik. Annak a bretagnei Anna királynénak a szivéről van szó, ki ngay szerepet játszott Franciaország történetében. Az aranyurnát s benne a mumiaszivet ezidőszerint Loire megye történelmi múzeumának egyik szép vitrinjében őrzik. Ámde jelentkezett nemrég a nantesi múzeum igazgatója s történelmi bizonyítékokkal állt elő, melyek azt mutatják, hogy régibb joga van Anna királyné szivére, melyet, ha másképp nem lehet, bírói utón követel vissza magának. De ahol ketten vitáznak, a regi közmondás szerint akárhányszor a harmadik győz. Könnyen megeshetik, hogy a két muzeum
