Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-07 / 14. szám - Irodalom, művészet • Komlós Aladár: "Szibériai Garnizon" - Szenes Erzsi: Verdun - Shaw levelének karriérje
IRODALOM, MŰVÉSZET „Szibériai Garnizon” A közönség fedezte fel, az emberek valósággal ráerőszakolták egymásra a könyvet, állítólag már a negyedik vagy ötödik kiadásnál tart. Német, francia, olasz cégek a minap szerezték meg a kiadás jogát, Markovics Rodion szatmári újságíró, a könyv szerzője már eddig 10.000 pengőt keresett vele, Ha az ember magyar könyvkiadók figyelmét megpróbálta felhívni egy-egy háborús tárgyú regényre, a cég arcán múlhatatlanul megjelent a mosoly: „Háború?“ Ments isten. A közönség irtózik mindentől, ami a háborúra emlékezteti. A közönséghez, ahhoz aztán mi értünk jobban. Jó könyvkiadóink — akik egy valamikor bevált elvükhöz merevebbül ragaszkodnak, mint egy szobatudós a teóriához — addig hajtogatták, hogy a közönség nem akar háborúról hallani, mig meg kellett érniök, hogy az utóbbi év legnagyobb könyvsikerei mind a világháborúval vannak vonatkozásban. A német könyvpiacon: Remargue: „Nyugaton a helyzet változatlan“ cimü regénye, minálunk: a „Szibériai garnizon“. No persze, ezek a könyvek más hangon és más megvilágításban mutatják be a dicső időket, mint akkori lelkes hadi tudósítóink. A civilnek, a meggyöződéses konok civilnek a hangján. Van egy kis jelenet Markovics regényében, amely minden magyarázatnál mélyebben megvilágítja magát az irót. Két szigorú orosz baka szuronyos fedezete alatt több társával együtt Szibériába viszik. Egy reggel véletlenül korábban ébred fel a vonaton, mint társai s ekkor észreveszi, hogy az egyik orosz baka óvatosan körülnéz a marhakocsiban s abban a hitben lévén, hogy mindenki alszik körülötte, előveszi a „tef ilin“-t, a zsidók imaszijját, felcsavarja s imádkozni kezd. Markovics elképedve nézi a dolgot s dühösen ráförmed az őrre, aki megijed, hogy leleplezték a származását: „Sie Jude?“ Markovicsnak nem fér a fejébe, hogy egy zsidó hogy lehet szigorú. Mindent meg tud érteni, nincs olyan fajtalanság, amit meg nem bocsájtana, egy dolog van csak, amire folyton megújuló álmélkodással tekint, mintha tébolyodottan nézné az őrültek szórakozásait: hogy vannak emberek, akik fegyelmezni akarják egymást, szigorúak, „rend“-et akarnak, uralkodni akarnak egymáson. Ez a mélyen polgári, sőt mélyen zsidó pacifista ösztöne állandó friss csodálkozások között sétáltatja őt végig a harctéren s főleg az oroszországi hadifogoly-táborok furcsa társadalmain, ettől válik produktívvá a szeme, ez teszi, hogy néha, az emberek őrült és gonosz dolgait látva, egy Sziriusz-lakó fájdalmas idegenségével néz el fölöttük. Ha rajta állana, ő humanista mámorában alighanem jótékonysági intézményt csinálna a háborúból s az egész világegyetemből. S e heves csodálkozásnak és a szokatlan környezetnek találkozásából az érdekes uj figuráknak olyan tömege született Markovics lelkében, hogy regénye mint a furcsa emberi sorsok és karakterek képeskönyve és akváriuma is ritkítja párját. Swift Brobdignagja nem fantasztikusabb, mint ezeknek a szibériai fogolygarnizonoknak az élete ... Irodalmi életünk jellemzésére még el kell mondanom valamit e rendkívüli könyv karriérjéböl. Markovics eleinte nem talált kiadót a „Szibériai garnizon“ra. Akkor a saját költségén jelentette meg a könyvet egy erdélyi nyomdában. Mikor később a regénynek protektorai támadtak, egy pesti könyvkiadó átvette a megmaradt példányokat „bizomány“ba, ami azt jelenti, hogy elvállalta a terjesztését. Pusztán a terjesztését. Megvenni csak akkor volt hajlandó a regényt, mikor a könyvkereskedők már valóságos Markovics-lázról tettek jelentést. Kornlós Aladár. VERDUN Egy sujet nélküli film, amelybe azonban ezer és ezer történet van belezsufolva. Millió és millió ember élete, sorsa pereg itt le egy-egy ember által megszemélyesítve. Verdun a film címe, de az is lehetne, Háború, mert mindegy, hogy Verdun köré vannak-e összpontosítva az események, itt jelenik-e meg a Rém, vagy egyebütt. Az atmoszféra a fontos ebben a filmben, amely visszahozza az 1914—19 közötti időket. Emberek, franciák és németek egymással szemben Verdun körül, állati sorban, a föld alatt, mint a vakondok, teljesen vakon afelől, mire csinálják mindezt, minek jöttek ki a rendesen felépített városokból, a tiszta, békés otthonokból a földekre, amelyek már át vannak itatva embervérrel és miért akarják megölni azokat, akik a túlsó oldalon állanak. Mások meg elvakultan a . őzelem“ utáni lelkesedésben, amely elborítja az agyukat s még nem tudják, milyen hamis, buta és gyalázatos az, amiért lelkesednek. A térképen, amely állandóan megjelenik és jelzi az eseményeket, olyan ördögien kieszeltnek látszik a terv, olyan értelmetlenül hat, hogy jobbra és balra viszik az embereket, előre, hátra, és az egyik oldalon a győzelmet ordítja a hadijelentés, a másik oldalon a vereséget, de sohasem tényleg azt, ami van. Mert nincsen más, mint hogy az emberek megdöglenek agyonkinzottan, agyonhajszoltan, mint a kutyák. Az anyák szive az eayetlen e veszett világ fölött, amely görcsös vonaglásában tudja, hogy a gonoszság és az őrület ülnek a földön diadalt. Nem szeretem a filmen a szimbólumokat, mert legtöbbször nem pontosak, de ebben a filmben megdöbbentő és igaz a német marsall alakja, a szimbólum, aki a háborút intézi. A marsall rokkant és beteg. És ma, 1929-ben visszanézve, nem úgy hat-e a világháború, mint egy beteg ember betea fantáziájának torzszüleménye, a beteg ember fantáziája, amely utálja az egészségeseket, az élettel megáldottakat, az erőseket, és mind a halálba, a pusztulásba akarja küldeni? Az egymásra következő képek, amelyek kifejezik az egész emberiségre ráerőszakolt szörnyű élményt, naauszerű fotográfiák, nemcsak technikai szemvontból, hanem elsősorban azért, mert teljességgel visszaidézik az 1914—19-es kataklizmát. Érdekes, és a film tökéletessége mellett bizonyít, hogy abban a pillanatban, amint megjelenik az első kép, tudatalattról feljönnek emlékezetünkbe összes erőszakkal elnyomott háborús élményeink, amelyekre irtózottal gondolunk. Ennél a filmnél megéli mindenki azt, ami a háborúból rájutott, a film képeivel szinte párhuzamosan jönnek az emlékezés képei, mint dupla, két térben játszódó nyomasztó levegője színjáték. hogy mikor az utolsó kép jön, amelynek felírása Pax, valami véghetetlen boldogság és nyugalom szállja meg az embert és önkéntelenül is eayre ismétli magában ezt a szót, mint egy felszabadító varázsigét, — Pax — Béke! Ez a háborús film tehát a Béke filmje, a Béke nyugodalmas, termékeny és tiszta dallama utáni vágy cseng ki belőle. Nincs benne semmi cafrang, semmi ciráda, semmi maszlaa, tények vannak itt fotografálva, katonák, emberek, férfiak, apák, szereiért, anyák és feleségek, és a nagy vágóhíd, amelyre ráküldik őket. Rendezés és technika tekintetében Verdun az uj orosz filmek testvérfilmje, amelyet tiszta látással és tiszta kritikával Léon Poirier, francia rendező rendezett. Minden háború értelmetlensége, céltalansága és gonoszsága ilyen szuggesztiven csak Zola, „Összeomlás“-ának lapjairól áradt felém. Szenes Erzsi. Sharo leoelének karrierje Py Még tavaly júliusiban történt, hogy az egyik londoni női klub titkárnője egy levél kíséretében elküldte legújabb könyvét Bemard Shaw-nak. A könyv címe ez volt: „Bevezetés a szocializmusba és a kapitalizmusba intelligens asszonyok számára.“ A levélben megjegyezte az angol nő, hogy azt szeretné, ha Shaw figyelmesen elolvasná a könyvet és kritikát írna róla. Majdnem félesztendő eltelt azóta, hogy Shaw megkapta az angol nő könyvét s most aztán végre „megköszönte“ a tiszteletpéldányt és röviden ezt irta az angol nőnek: „Könyvét nem olvastam el és nem is irok róla, mert az a könyv, amelyért nem kérnek legalább 15 sillinget, nem is érhet semmit. Ugyan az a véleményem arról az egyesületről is, amelynek ön a titkárnője és amely ilyen könyvet kiad.“ Az angol nő nagyon bosszankodott Shaw válaszán. Rövid habozás után el-
