Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-14 / 15. szám - Társaság, divat • Sz. E.: Az illat-ruha - Szerkesztői üzenetek
AZ ILLAT-RUHA Londonból jelentik: Az egyik előkelő Brod Streeti divatcég uj női ruhakelmét árul ezen a tavaszon, amelynek titkát egyelőre féltő gonddal őrzi. Az uj kelme az illatosított kelme, az anyag illattal van impregnálva, mintha csak légzőszervei volnának és teleszivta volna magát édes és mámorositó illatokkal. Ahány szin és ahány árnyalat, annyiféle illat és a ruhákat ezentúl elsősorban illatuk szerint kell megválasztani. Bármily furcsán hangzik is ez az első pillanatban, mégis úgy van, hogy a divattervezőknek ez az uj lépése csak befejezője annak, amit eddig kreáltak, eddig a pontig el kellett jutni azon az utón, amelyen a divat kezdettől fogva elindult. Mert világos, hogy ami a női öltözködés körül történt és történik, ahhoz egyene<sen a természet szolgáltatta mindenkor az ötleteket. A színek, a mezők, az erdők, a tenger, a virágok és a madarak színeivel azonosak és a formák nemkülönben. Csak meg kell nézni különböző virágok fantáziadus, szépséges ruhácskáit, a pompázó szinii lepkéket és madarakat, a harangocskákat, a „gloknikat“, a szirmokat és szárnyakat, ezeket a mesterien rajzolt és szabott formákat es látnivaló, hogy a női ruhák ősi és uj formái honnan valók. És mindehhez csak az illat hiányzott eddig, hogy meglegyen a teljes illúzió. A rózsák, a szegfűk, a nárciszok, a rezedák, a violák illata, meg a fáké, meg a földé, az egész természeté. A ruha megválasztása mindig komoly problémája a nőnek. A ruhának teljesen összhangban kell lennie a ruha viselőjének egyéniségével. A „jó“ ruha kiemeli és érvényre juttatja a nő egyéniségét, megfelelő keretet ad neki. Erre az összhangra most még jobban kell majd vigyázni, mert a hormoniátlanság még kirívóbb lesz az illat-ruhánál. Képzeljük el, hogy egy ibolya egyéniségű nő hódító orchidea illatban fog megjelenni, vagy fordítva. Az, aki illatosított anyagú ruhát vásárol, jól ismerje önmagát, nézzen szembe önmagával bátran, hogy eltalálja azt az illatot, amely egyéniségének valóban megfelel. A parfőm igy fokozott szerephez jut és nem szabad lebecsülni pillanatig sem. A parfőm az egy külön költészet, amelynek törvényeit és titkait teljesen csak kevesen ismerik. Úgy ahogy szavakkal bíbelődnek és játszanak a költők, összerakják és szétszedik a szavakat izek és fények szerint, vannak költők, a parfümök költői, akik illatokról álmodnak, amelyekbe minden iz, szin és fény belefér. Ezek a költők a pálmák illatait keverik orchideával, a banánok, az ananász, a kókuszdió illatát a marechal rózsáéval, a nárdus, a narancs, az akác és a ciprusz illata úgy száll képzeletükben, mint a zenész képzeletében a leggyönyörűbb futamok és nincs más vágyuk, mint hogy az illő olajok szimfóniáit megteremtsék. Ez a raffinement illatpárába, illő olajak lehelletébe burkolódzni ősidőktől fogva megvan az asszonyokban. Bibliai nevekre lehetne hivatkozni, meg Sába királynőre, meg Cleopátrára és az Énekek Énekének fűszeres illatú soraira. A nők, akik értenek önmagukhoz, ismerik „reiz“-aikat, szemük színét és temperamentumuk fokát, mindig is tudták, milyen parfömös üvegcse után nyúljanak. Oh, biztosan tudni fogják azt is, milyen illatosított kelméből készített ruha áll jól nekik és melyik által lesznek bájosak, decensek és hódítók. És mert a divat újdonságait és szeszélyeit mindig könnyen elfogadják, mérget lehet venni rá, hogy a Brod Streeti cég nem fog rossz üzletet csinálni. Sz. E. Napsugár. Érdeklődéssel olvastuk különös problémáját. Mert a napról-íiapra ismétlődő problémák között az öné határozottan uj. Nem emlékszünk, hogy valaha hasonló furcsa esetet hallottunk volna. Az az érzésünk, hogy ön kissé eltúlozta, vagy eltúlozza a dolgot. Úgy látszik, rajongó természetű és hajlamos rá, hogy mindent sötétebb színben lásson, mint amilyen a valóság. Mi ugyanis abban, amit leírt, önre nézve semmi tragikusát nem látunk. Hangsúlyozzuk, hogy önre nézve. Mert az eset önmagában és különösen a fiú édesanyjára nézve, esetleg (de ebben nem vagyunk biztosak) a fiú szempontjából is tragikus. Csak éppen önre nézve nem az. Hiszen ön annyira kívül áll az egész dolgon, föltéve, hogy igaz az, amit levelében többször hangsúlyoz, de amiben levele vége felé mégis kételkedni kezdtünk: hogy tudniillik a fiú teljesen közömbös önnek. Azért mondjuk, hogy kételkedni kezdtünk, mert lehetetlennek tartjuk, hogy valaki. ilyen rettenetesen el tud keseredni olyan emberek miatt, akik neki teljesen közömbösek. Vitán felül áll, hogy a fiú: típusa annak, amit a német „Schweres Erziehungsobjekt“-nek nevez. De önnel utóvégre nem történt ipás, mint az, ami napjában majdnem mindnyájunkkal többször megismétlődik: érdemetlenre pazarolta jóságát. A hálátlanság a leggyakoribb emberi gyarlóság. De ezen csak nem lehet ennyire elkeseredni? Mi azt merjük mondani, hogy hálás ember van annyi, mint amennyi hálátlan. Nyugodt lelkiismerettel kijelentjük, hogy mi az életben legalább annyi hálával találkoztunk, mint amenynyi hálátlansággal. Aki a hálátlanságon ilyen nagyon kétségbe tud esni, arról szinte azt kell hinnünk, hogy nem önzetlenül tett jót. A jót önmagáért kell tennünk, nem pedig azért, hogy hálát kapjunk cserébe érte. Ha az ember önmagáért teszi a jót, Tart pour Tart, akkor a többi teljesen mellékes. Nem frázis az, hogy a jő önmagában hordja a jutalmát. Én megtettem a kötelességemet, mit törődöm a többivel? Érdemem nem lesz kisebb, ha hálátlanságot arattam és nem lesz nagyobb, ha az, akivel jót tettem, felolvad a hálában. Ön olyan nagyon vallásos; engedje meg, hogy eszébe juttassuk Kempis Tamás híres, szép mondását: Nem leszek kisebb, ha gyaláznak és nem leszek nagyobb, ha dicsérnek. Ismerünk egy nagyon előkelő nagymüveltségü öreg uriasszonyt, aki valamikor igen jó napokat látott. Fogatot tartott, nagy cselédséget. Nagy házat vitt, előkelő barátai voltak. Tönkrementek, a férje meghalt, neki semmije se maradt és most hetven egynéhány esztendős korában abból él, hogy régi előkelő barátnői foltoznivalót adnak neki. Aki hasonló helyzetbe kerül, ugye rendesen meggyülöli a világot, az embereket, mindenkiben ellenséget lát, fünek-fának panaszkodik és nem győzi hangsúlyozni, hogy az emberek milyen hálátlanok. Hegy amíg jómódban élt, addig tele volt a háza vendéggel, most pedig a régi ismerősei elfordítják a fejüket, ha az utcán találkozik velük stb. Hiszen mindnyájan ismerjük ezt. Ez a mi öreg barátnőnk azonban mindig derült, mindig jókedvű, mindig megelégedett. Soha, senki nem hallotta panaszkodni. És tudja, mit szokott mondani? Azt szokta mondani, hogy: a legjobb tőkebefektetés: jót tenni az emberekkel. Ö nem ismeri a hálátlanságot. Öt nem hagyták el a régi gazdag és előkelő barátai. Meghívják most is gyakran, és boldogok, ha egy csésze kávét megiszik az asztaluknál és elbeszélget velük a legújabb zenei vagy irodalmi eseményekről. Nem állítjuk, hogy ez mindennapi eset. Megengedjük, hogy a másik gyakoribb. De ilyen is van és ez a fontos. Biztos, hogy nem az egyetlen SZERKESZTŐI ÜZENETEK TÁRSASÁG, DIVAT
