Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-23 / 25. szám - Bartalis János: Falun lakom…
Baloldalt: Még egy kép a budapesti könyvhétről. Párduckacagányos „kurucok“ csinálják a, reklámot. — Jobboldalt Nagy Ilonka, a nagy süllői társaság kedvelt tagja. benne szó szerelemről, hűségről, viszontlátásról. Meglepődtem. — Ez mind igaz. De hogy jön a maga férje a (Vétséghez? Aki itt fekszik, egy költő volt, ami pont ellenkezője egy bankárnak. Legalább közfelfogás szerint. Ennek különben földi dicsőségben szintén nem volt része. Abban igaz, hasonlított szegény Károlyihoz, hogy szintén ja\ihatatlan, szerencsétlen szerelmes volt. — Mindegy. A felirat nagyon jó. Ne haragudjék, de nekem tetszik. Jöjjön, megyünk a szobrászhoz. Rögtön átadjuk neki. Az autóban elvette tőlem a ceruzát s egy darab papirt helyezett a térde fölé, ott, ahol a felhuzódott szoknyán simán feszült a harisnya. — Kérem, diktálja azt a mondást. Én diktáltam, ő irta is föliéje jegyezte még a férj nevét, születési évét és hónapját is. A mellékuccákba tért autó rohanása reszketőssé, tétovává tette Írását. Mikor kész volt, összahajtotta a papírlapot s a retiküljébe tette. A szobrászhoz is bementem vele együtt. Egész büszkén mutatta itt is a felírást. — Uigy-e, ez jó lesz. Éppen megfelelő hosszú. S különben iis szép. A szobrász nem szólt semmit, csak a reszketeg, kissé összevissza álló hetüket nézte. — Érdekes, — szólt aztán, •— úgy van ez Írva, miiint egy búcsú a meghatottságtól reszkető kézzel. Ez stihzerüen van írva. A nő az első percben nem értette meg, de azután, ha nem is határozottan, de úgy félig-meddig vállalta a meghatottságot. — Hát igen, meghatott voltam, mikor szegény Károly nevét leírtam. — 'Óránként negyvenkilométeres meghatottság, — jegyeztem én meg szerényen. Ezt a szobrász egyáltalában nem, a nő is csak kint, miikor az autóba szálltunk, értette meg. Legalább is odaszólt a soffőrnek: — Városban vagyunk. Ne menjen olyan gyorsan. Falun lakom . . . Fa un lakom barna feleségemmel. Van egy mosolygó barackvirágom. Gazdálkodom. Métereket vágatok az erdőn és lehordatom. T ehénszekeret veszek s avval járok Désre. Mint virágvasárnapi menet, úgy megyünk mi ketten: én és feleségem. Kezemben az ostorral csattogtatok: Hé! A szekér döcög. Az emberek rámmosolyognak: Ni, a költő! Telve vagyunk szebbnél-szebb egészséges tervekkel. Forgatjuk elménkben, hogy kibővitjük a tyukászatot. Pulykákat és pávákat veszünk. Bolgármódra kertészkedünk. Rózsafákat nevelünk. Istállót építünk és teheneket tartunk: tejgazdaságot nyitunk. Takarmányunk van. Csak még egy jó cselédről kell gondoskodnunk, aki hűséges és ellátja az állatokat. Így élünk majd 4—5 évig, mig felnő a Csöppség. Ekkor városba költözködünk: Budapestre. Ott Iskoláztatni fogjuk kis Bogárkánkat. Én tanári állást vállalok, vagy esetleg valamely lapnak szerkesztője leszek. Tolsztojt fogom olvasni és az embereknek a boldogságról fogok prédikálni. Közben majd megjelentetem összes verseim, Hires ember leszek. Nagyon fognak ismerni és szeretni. Egyszerre kalapot emel előttem a vén Duna. Alsókosály. BÁRT ALIS JÁNOS.
