Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-23 / 25. szám - Krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Márai Sándor: Öreg szinészek
hogy szokjak le a dohányzásról, mert igy meg úgy. A nikotin igenis komoly méreg, különösen az ereket támadja meg, magas vérnyomás, korai érelmeszesedés, szívbaj és amit parancsolok. Kérem. Igaza van doktor ur. Leszóltok. Ugyan nem egészen értem ezt a kivételezést. Mért éppen én szokjak le. Mindenki dohányzik, ha tehát a nikotin csakugyan árt az embernek — és ezt mindenki tudja — akkor az a tény, hogy az emberek mégis dohányoznak, nyilván annyit jelent, hogy az emberiség hallgatólagosan csinált egy ilyen megállapodást, és szerződést az élettel, illetve a halállal: te adsz nekem ennyi meg ennyi füstöt, szórakozásnak, illúziónak, — narkotikumnak — én adok érte pár évet az életemből, annak is a végéből, ami már úgyse az igazi. Még ha személy szerint nem is volnék meggyőződve ennek a szerződésnek előnyeiről, a magam számára — vájjon illik-e kivonnom magam valamiből, amit a többség elhatározott? Vannak ilyen dolgok. A dohányt az állam árusítja, kizárólagos joggal. Illik nekem megkárosítani az államot? Még ha érdekem volna is. Sőt, annál kevésbé. Olyanféle dolog ez, mint kivonni magam valami állami kötelezettség alól, ami ha nincs is törvénybe iktatva, mégis csak fennáll. Harctéren elesni se egészséges dolog, sőt határozottan megrövidíti az életet. Úriember, jó hazafi mégse vonja ki magát, ha az államnak erre szüksége van. Meg aztán ... Tegyük fel, hogy már leszoktam. Egy évig mindenesetre rettenetesen kínlódni fogok, hiányozni fog a cigaretta, hozzászóltok mindenféle leszoktató-szerekhez, amikről aztán külön kell majd leszokni további évek során. Miután pedig leszoktam, hiányozni fog az életemből valami, amiről le kellene szokni és fájni fog, hogy már nem fáj a lelki testrész, amit levágtak. Mint az egyszeri zsidónak, aki addig jajgat éjjel a hálókocsiban, hogy jaj de szomjas vagyok, jaj de szomjas vagyok, mig vizet hoznak neki az aludni vágyók — de utána nem hagyja abba, tovább jajgat, hogy aszongya, jaj de szomjas voltam, jaj de szomjas voltam. Mit ér az élet vágyak nélkül, küzdelem nélkül, d‘ohány nélkül? Egy pipa dohányt se ér. De azért leszokok. Le én. Erősen elhatároztam magam. így ni. Behunyom a szemem és elhatározom. Csak ne fáradnék úgy el az elhatározásban. Egészen elgyengültem. Most k ikell pihennem magam és rá kell gyújtanom egy cigarettára, hogy magamhoz térjek. Karinthy Frigyes. A kávéházamba nyugdíjasok járnak ,aztán bolondok és öreg színészek. Tudom, hogy a nyugdíjasok engem is d bolondok közé számítanak, mert négy perc alatt olvasom ki az összes lapokat, melyeken ők négy-öt órát is elrágódnak, a cigarettáknak csak a negyedrészét szívom el, a többit, a hosszú csutkát, undorral eldobom, s a pincér igy szélit: szerkesztő ur, aminek mindig újra örülök. Sokan vagyunk bolondok, különösen estefelé jövünk, frissen beretválva, mintha most keltünk volna fel és bolondok lennénk valóban, bohémek, holott mindannyian reggel óta dolgozunk, keservesebben, mint a bányamunkások, a lélek sötét és levegőtlen tárnáiban fúrva és robbantva, elakadó lélegzettel, ziháló tüdővel és a magunk makacs hitének pislogó fényű Davylámpáját nyakunkba akasztva mászunk előre a szörnyű sötétben. A nyugdíjasok nem tudják, hogy ők a bohémek, akik szabadon pancsolnak az Idővel, babrálnak vele, a hulló falevelet és az autóbuszokat nézik, időtlenül lógnak az időben, melynek percre megmagyarázott értelmét nem ismerik többé. S hogy mi, a bolondok, kulik vagyunk, a nyugdíj, sőt csak egy órányi megpihenés minden reménye nélkül bolondok kényszerülünk maradni életünk utolsó, kámfországú sóhajáig, sőt egyesek közülünk, a halhatatlanok, valamivel még azon túl is. A billiárd és kártyaasztalok közelében, a kávéház sötét hátterében ülnek az öreg színészek. A pincérek bizonyos kollegialitással kezelik őket, mert nem küldik vissza a kávét, nem ropogtatják össze a kifliket, egy képesujsággal órák hosszat beérik, s azoknak az előadásoknak, melyeket a pincérek reggel felé oly szívesen tartanak részben a kávéipartestület általános problémáiról, részben a pincértársadalom szociális helyzetének hátrányairól, — aminek a lényege alapjában annyi, hogy a lokálban nem a vendégek szolgálják ki őket, hanem ők a vendégeket — a nyugdíjas és elaggott színészek az igazi publikuma. Szerénynél is kocódottabb ruháikban, melyeket csak néha élénkít fel egy régi pepitanadrág vagy egy harsogó zöld, seregélyhangu müvészzeke, egy babos csokornyakkendő, végtelen igénytelenséggel ülnek a kávéház hátterében, valami elképzelhetetlen végszóra várva, s figyelik a treff búb és coeur dáma nagy dialógusát. Ök, akik voltak Richard fejét követelő tömeg, Lear csatlósai, ördögök, angyalok, frakkos urak, girondisták, aratónép, Rákóczi hajdúi, Lipót labancai, akik megosztották szivüket, hitüket és mosolyukat, haragjukat és megvetésüket mindenkivel, aki valaha is feltáncolt valamiféle kosztümben az emberiség történelmének színpadán, akik elkísérték Cézárt Egyptomba, Göre Gábort Pestre, akiket Derbley Fülöp vasgyárában bizonyára rosszul fizetett, valami bátortalan és zavart mosollyal ülnek most a háttérben, készen arra, hogy minden pillanatban testületileg előrenyomuljanak, s elénekeljenek e csodálatos, bonyolult cselekményü, kevéssé szellemes, de tarka és rikácsoló operett végén egy zengő finálét arról, hogy a gazdagok, szépek és fiatalok hálaistennek összekerültek, s ■ a bűn és ármány elvette büntetését. Ehhez az arckifejezéshez világos szűrt, kávét isznak habbal, amibe beletördelik a kiflit. Nincs szelíd,ebb fajta, mint ök. Udvariasabb alázattal senki sem tudja viselni azt, amitől másfajta ember szívbajt és halálkedvet és sárgaságot kap: az elvonulást a reflektor elöl, a lemondást a nyilvánosságról, a tapsról, arról a langyos, festék, izzadság és parfőmszagu atmoszféráról, amelyet nyári estéken a nézőtér küld feléjük. Ök tudják, mit ér mindez, az emberek taps után hazmnennek és igazi életet élnek, igazi vérrel és könnyekkel és igazi csókkal és igazi hazugságokkal és valódi pénzzel, — de ők örökre ott maradtak két kulissza valószínűtlen dekóruma között, nem teljesen lesminkelt arccal, melyen a második és harmadik felvonás között, egyészen enyhén, kiserkedt a szakáll, fejükbecsapott kalappal indulnak inni egy pohár sört, a maguk valószínűtlen életébe, mely két előadás között éppen olyan kevéssé igazi, ahogy a valódi kártyás játék után hajnalban átváltja a pénzét zsetonra, hogy este legyen mivel tovább játszania, s valahogy napközben másra, mint kártyára, el ne költse. Nem költötték el az életüket felesleges dolgokra, igazi vagyonra és igazi kastélyra és igazi ármányra és igazi szerelemre, — valahogy minden, ami két előadás között történt,‘ valószínűtlen volt és árnyékszerü és játékszeril, szemben a borzalmas és diadalmas és vérfagyasztó és őrjítő valósággal, hogy este ott állhatták vörös nadrágban Rákóczi háta mögött. Van mosolyukban valami türelmes. Ezek a legcsendesebb emberek. Ök tudják, hogy mindez, amit most csinálnak s itt mindenfelé maguk körül látnak, nem igaz, csak komédia, —- ők tudják, mert is-KRÓNIKA Hölgyeim és uraim, ÖREG SZÍNÉSZEK
