Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-05 / 18. szám - Tarka krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Krudy Gyula: Jegyzet Cholnoky Lászlóhoz - Vozári Dezső: Szerelem
TARKA KRÓNIKA Hölgyeim és uraim, keresztülmentem a színpadon. Ez egy egészen különös dolog volt, — még ilyet se hallottam. Bemegyek este a színházhoz, valami dolgom van az egyik színésszel, nem szakmabeli, érthető, hogy meg is feledkeztem róla, hogy színházban vagyok. Dolgom végeztével, úgy ahogy voltam, felöltőben és kalapban igyekeztem kifelé, hát eltévedek a sok mindenféle folyosón — még nem voltam ennek a színháznak a belső részében — egyszerre csak azon veszem észre magam, mindenféle kulisszák lógnak körülöttem. Aha, gondolom, ez biztosan a kelléktár — de hol van itt a kijárás? Mászkálok jobbra-balra, mint egy labirintusban — valami mafla gyerek áll ott, nem szól egy szót se, restellem elárulni, hogy idegen vagyok. Nini, mondok, egy teljesen berendezett szobadiszlet — ez biztosan elő van készítve a következő felvonásra, úgy látszik, forgószinpaddal dolgoznak. A szobadiszlet előtt olyan emelt folyosóféle, amilyenek lenni szoktak, ajtóval, ablakkal. Ahogy nézek be az ajtón, hát bent a szobában egy széken ül az a színész, akivel előbb beszéltem, idegesen cigarettázik — a pamlagon egy szinésznőismerösöm, valamin veszekszenek, a színész mérgesen magyaráz, épp azt mondja, ugyan kérlek, ez nem tartozik ide és a vállát vonja. Jegyzet Cholnoky Lászlóhoz Cholnoky Lászlót a tabáni szellemek ítélték halálra. Mi, régiek, akik ismerünk egyetmást az élet furcsaságaiból, érthetetlenségeiből már régebebn tudtuk, hogy valakinek kell következni a tabáni öngyilkosok sorrendjében. (Tabán, egy kis avas városrész Budán, ahol még mindig kisértetek járnak.) A tabáni kiskocsmák világában, az álomvilágban, ahol délutánonként azért szokás az ivóasztal mellett könyökölni, hogy a borivó fiatalkori boldogságaira gondoljon; a kísérteties bormérő helyett álmodozásában szép leányt lásson; a tikkadt szomjúságban a mély pincék borain kívül álomkortyokban is üdüljön a lét valósága elől, miközben ezereavéjszakai nőalakok mendegélnek el az ablakok előtt: ■—• mondom, a Görög-uccában, a régi templom árnyékában, a Kereszt-téren, ahol mozdulatlan emberek ülnek a kocsmák félelmetes, de hívogató sötét sarkaiban, már régebben tudták Cholnoky László regényes sorsát, mielőtt ő maga ráeszmélt volna. Itt haltak meg öngyilkosok módjára barátai: Bitskey, egy költő, akire manapság alig emlékeznek; Czakó, egy művész, akit csak Egyenesen megindulok felé, vidáman, már nyitom a szám, azt akarom mondani neki, szervusz Lojzi, mit szólsz, már megint itt vagyok — nem akarlak zavarni, nem mondanád meg, merre kell itt kimenni, á, kezét csókolom művésznő, ne veszekedjenek. Hát csak látom, hogy Lojzinak kimeled a szeme, rámmered, leesik az álla, — én is megriadok, körülnézek — nini, a szobának a negyedik fala hiányzik ... és a falon túl... Jézus Mária, hisz én a nyílt színpadon vagyok! Már nem is szólok egy szót se, megfordulok, előttem egy ajtó, iszkolok gyorsan kifelé. Hát kérem. Bocsánatot kérek, az is igaz, hogy egy szórakozott izé vagyok, de nem csak én vagyok a hibás. Ezek az átkozott naturalista darabok, amik a való életet ábrázolják. Két színész veszekszik egy szobában — honnan gondolhattam, hogy színpadon vagyok? Most hát maradjon meg a kivételes előadás közönségének ez a borzongató, érthetetlen élménye — a való életet ábrázoló, naturalista, szokványos színdarab második felvonásában egy rejtélyes, sápadt alak jelent meg, kalapban és felöltőben — végig ment a színpadon, eltűnt és többé nem volt róla szó. Talán a végzet volt. Karinthy Frigyes. a Tabánban ismertek. És most harmadiknak utánuk ment a tabáni kisvendéglők „lakói“ közül maga Cholnoky László, aki apjuk, nagybátyjuk, mentoruk, gyámjuk lehetett egy darab ideig a tabáni önavilkosoknak — mintha Elnöke lett volna a tabáni öngyilkosok klubjának — mert szelleme, lelke, egyénisége, jelleme, életbátorsága, elszántsága, tagadása és bölcsessége (amely néha olyan is volt, mint Madáchban Luciferé), - most Cholnoky László tűnik el a Duna hullámai között fehér fejével, szikár, csontos, szijjas testével, akaratos kakaslépteivel, piros tekintetével, hiányos fogai között szürött beszédével, szenvedélyes gyűlölködéseivel, fokosütéshez hasonlatos megállanitásaival, nagyszerű ember gyűlöletével, az emberek gyarlóságaival szinte lapdázó kisértelmü beszédeivel, megvető különcködésével, zordonságával, tehetetlenségével, alkudni nemtudásával, kísérteties életével és magányosságával, miután a „Klub“ tagjai már elmentek előtte abba a másik világba, amelyről késő délutánonként, amikor a Tabánban vecsernyére harangoztak a sánta sekrestyések, annyit beszélgettek. Cholnoky László meghalt éppen olyan vadregény esség gél, amilyen vadregényes volt az élete. Pedig olyan tehetséges, rendkívüli iró volt, amilyenek alig maradnak utána ebben az országban. Az írósága: eben a döbbentő fertályórában legföljebb azoknak a könyvkiadóknak és segédeiknek nevét juttathatnák a toliamra, akik nem hiteleztek Cholnoky nagyszerűségének (mint akár annak idején Cholnoky Viktorénak, akit most, halála után, a tíz körmükkel ásnának ki a sírjából a régi Podmanitzky-uccai 'lapszerkesztőség vezetői), az írósága magyarázatokra szorul, mert nyilván akadnak majd műkedvelők, akik később magyarázgatni kezdik Cholnoky László rejtelmes, emberek által csak átlátszó, de valójában lefüggönyözött irodalmi munkásságát, ha majdan ezek a műkedvelők a maguk életének kis szemeteskocsiját ugyancsak a föld alá vagy föld fölött járó kristálymadárhoz akarják kapcsolni. A rejtelem volt az Írósága ... A lélek, a mámor, az emberfölöttiségek detektivregényeivel bajlódott, amikor kakaslépteivel a Tabán földbedugott kiskocsmái körül ólálkodott és a párás ajtónyitáson át benézett, vájjon találhatna-e odabent megbízhatókat, akiknek egy korty borital mellett elmondhatná mindazt, amit a pesti hidakon jövet magában gondolt? Bitskey és Czakó, a „Klub‘. tagjai már fogadalmuk szerint felkötötték azt a nyakzsinórt, amelyet hiába oldottak föl a derék budapesti mentők. A kiskocsmák egyéb vendégei, akik még fölrévültek néha a, meszes, boldogtalan, oktalan és boldogsdgos bormámorokból a messze világító, de alapjában véve kijózanodott pesti éjszaka felé vonultak a tabáni kisértetek elől; aki ottmaradt a mesemondó sarokasztalnál: annak meg volt pecsételve a sorsa. Nem a motorkerékpár gazolta el a Váci-udcában, hanem önszántából, kigombolt kabátban, esetleg kalap nélkül, szilajon, mámor-rendületlenséggel, mondhatnám bizonyos lelki nyugalommal bandukolt ki a pincéből az uccasarkokon leselkedő kisértet felé:- Itt vagyok. Már régen kereslek. Krúdy Gyula. Szerelem Nem tudom, észrevették-e Önök is már, hogy a szerelem kezd kimenni a divatból. Az a szerelem, mely valami végzetesnek látszó törvényszerűséggel a tűzoltó-majálison kezdődött s az állami anyakönyvvezetőség idomtalan polcai és asztalai között végződött. Mert az anyakönyvvezetőnél már rendszerint meg is halt ez az érzelem. Ami azután következett: családi élet, gyerekek, közös örömök és bánatok, — mindez már csak laza összefüggésben állott azzal a szívdöglesztő és virágos állapottal, azzal a kusza és megmagyarázhatatlan érzésvi
