Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-14 / 15. szám - Krúdy Gyula: Az öreg Krúdy
Nagy atyám, aki valaha mindent megpróbált a világon, amit férfiembernek megpróbálni érdemes, egyszer igy szólt: — Kezdem észrevenni, hogy öregszem. A nők közül idáig azokat szerettem, akiket bizonyos okból vagy véletlenből eszesebbnek, okosabbnak gondoltam magamnál. Ami nem is olyan csodálni való, miután egész életemben könnyelmű, bohó fiatalembernek hittem magamat, aki megszokta, hogy a nők helyette gondolkozzanak. — De most, barátom, — mondá unokájának — most barátom azt veszem észre magamon, hogy csak azokat a nőket szerettem szivemből, akik különösebb vizsgálódás nélkül elhiszik, hogy harminckét fogam van, a toronyba is felmásznék egy hölgy meghódításának kedvéért, nem bírok aludni a szerelemtől és ezért az lesz végzetem, hogy szerelem miatt meghalok. Szóval, barátom, az ostoba, műveletlen, esztelen, sőt a hóbortos nőket kezdem szeretni, akik azért veszik meg a piacokon a legvénebb kakasokat, mert azoktól félnek legjobban. Nagyapám, mint rendszeres ember, ekkor rágyújtott britannikájára, — „csak a hatodik még máma, mondta valakinek igazolásul — megszivta lyukas fogát, megszivta a szivart, a fogszivástól egyet káromkodott, a szivarra viszont elismerő pillantást vetett: — Barátom, attól félek, hogy maholnap én leszek az a megyebeli vén kandúr, akit az ostoba nők azzal a célzattal tartogatnak lábaiknál, hogy egyszer csak mégis megszólal őkelme annyi dédelgetés után. Csak a buta nők hiszik már el szavaimat, amelyekben azzal fenyegetem őket, hogy kisértet leszek a kertjükben, az ablakuk alatt, a hosszadalmas őszi ködben, ha nem hallgatnak meg. Csak a műveletlen nők bízzák rám álmaik megfejtését, amely álomfejtésekbe ügyeskedve belemagyarázom magamat is. S igy leginkább, a legfiatalabb, a húsz éven aluli női nemzedéknél vannak még némi sikereim, holott igazi ambícióim szerint még mindig az volna gusztusomra, ha egy világjárt énekmüvésznő vagy egy mülolovarnő bolondulna meg értem ... barátom ... egy tapasztalt műlovarnő, aki a vad lovakat is tudja idomítani. Olyan időben mondta ezeket a szavakat nagyapám, amikor szerte Magyarországon a nőkről volt szokás beszélgetni. November volt, a legkésőbbi szüretek is elmúltának, amikor ritkán látott nőkkel lehet találkozni; csak a vágybeli, mindennapi nők, gazdasszony, frajla, mosónő mutatkozott vala a nap bizonyos órájában, aki már amúgy is előre tudta azokat a szavakat, melyeket nagyatyám látásukra mondani szokott. A kertben, a ködben a napraforgók ködfelejtett kórói álldogálnak, megöregedett cifra nők vázai; a kert végében lakó tarka szarkát végzetesen, feketén kergetik a varjak, mintha most végre felelősségre akarnák vonni nyári betyárkodásáért; az egykor kékszemü mosónő a kutnál, daltalanul, sőt bizonyos elkeseredettséggel vagdalja kert kerítésére nagyapám szűk szarvasbőr nadrágjait, amelyekbe belebujni csak női segítséggel tudott, mert a körorvos igy ajánlotta. Igen, novembervégi idő volt, a korán beálló, sötétségben a ködtől, a kert alól szekérzörgés alakjában előjöttek azok a régi zsiványok, akik valaha e tájon garázdálkodtak; a pincében váratlanul megbugyborékoltatták az idei bort a kísértetek, ugyancsak ők gurigázták meg a diókat a padláson, megnyikorogtatták a régi lószerszámokat, gyertyát nyomtak a kivájt tökbe, hogy az halálfejként világított az udvar végéből, megzuhogtatták a boglyába rakott tengerikórókat, mintha valaki ottan éji szállást keresne, havat sepertek reggelre a bezárt ajtók elé és a csűr tetején pirosló sárgatökök megannyi szőke női fejeknek látszottak messziről. S nagyatyám feltűnően szűk lovaglónadrágjait mosatta, mint ez szokása volt abban az időben, amikor mindenféle kalandokra készülődött elfelé a házból, hogy a férfiú őrizetet nélkülöző nőcselédek nem mernek kimozdulni a konyhából, egymás hegyénhátán alusznak, bojtosén esznek olyankor is, amikor nem muszáj és arról beszélgetnek, hogy Van Dongen: Női arckép. A budapesti francia, kiállításról. (Photo: Az Est.)
