Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-10 / 6. szám - Krudy Gyula: Villásreggeli
A budapesti téli tárlat gyöngyei. Szent-lstvány Gyula: Bányászhalál. (Az Est felvétele.) Uillásreggeli Irta: Krúdy Gyula — Kérek egy ájnspennert zaftban és egy krigula svecháti sört. Éppen igy szólott a vendég mellettünk levő asztalnál a „Kettnerhez“, mire „Barátom“ megjegyezte, hogy \ égre egy jó kiis helyre kerültünk, amelyet már évek óta hiába keresett a Belvárosban, nem tudta megtalálni az újonnan nyílt- boltok, irodák, kirakatok miatt. — Már azt kezdtem hinni, hogy nincs is többé kocsma a Belvárosban, a cipészek, kalaposok, mű. i. ágkereskedők minden kccsmárost kistájgeroltak helyéből. Remek kis kocsmákat tudtam bizony átjáróházakban, átjáróudvarokban, amelyeket csak a valódi pesti emberek ismertek, ahol napközben és nyomtalanul el lehetett tűnni, hogy a fene se találhatja meg az embert. Ezeknek a kocsmáknak semmi nyomuk nem volt az uccán, még csak cégtáblájuk sem és hozzáértők az udvaron a speditőrök ládái, az üvegker*?; kedők fadobozai, a folytonosan kiürülő és megtelő udvari raktárak között mégis megtalálták az ajtót, amelyen át rejtelmesen a kocsmába lehetett jutni... Éppen ilyen régi kis belvárosi udvarban akartam villásreggelizni a minap, amikor egy füzőkereskedésbe nyitottam be és egy ingrevetközött asszonyság, aki éppen fűzőt próbált, talán még manapság is azt hiszi, hogy utána nyitottam be a kereskedésbe. Hál‘ Istennek itt nem fenyeget semmi ve: zedmem, — mondta Barátom és megnyugodva körülnézett. És a szomsz'édasztalnál üldögélő vendé r eközben már meg is kapta azokat a holmikat, amelyeket fűszeres, szomjas, szinte magának is gyönyörködtető hangon (minth; régen nem hallotta volna hangját ily zamatosnak!) rendelt bort az álmodozó öreg pincérnél. — Tessék parancsolni, •— mondta az öreg pincér ugyancsak azon a fontoskodó nyelven, amelyen pincérek, borbélyok, fiákerosok és hotel-portások beszélnek, hogy kellő tekintélyt szerezzenek a maguk kevés szavú mesterségének. — Friss ez a virstli? — kérdezte a vendég, aki ugyancsak nem látszott mai gyereknek, tudni látszott azokat a szertartásokat, amelyekkel fokozhatná amúgy is kedve; en jött délelőtti étvágyát. (A délelőtti étvágyról az életnek semmiféle rendelkezése nem szoktatja le az emberiséget, hiába okoskodnak az iskolákban és hivatalokban.) — Friss ez a virstli? — Magam láttam, mikor a henteslegény a szatyrában hozta! — felelt az öreg pincér hivatalosan, szavahihe.őséggel, mintha egy turista-kalauz biztatná az utazót az induláshoz. — Mi huszonnégy pár virstlit és husszonnégy pár szalfaládét rendelünk mindennap a hentesnél. Ha a virstli elfogy, jön a szalifaládé. Nálunk vannak olyan vendégek is, akik harminc esztendeje idejárnak gábelfrustukra. „Gábelfrustuk!“ Mily ünnepélyességgel ejtette ki ezt a szót az öreg pincér, — mintha életének legkedvesebb, zinte ifjonci emlékei fűződnének ehez a szóhoz. A m’n'ennapok ifjúságát jelenti valóban a „gábelfrustuk“ — a söröishordó akkor kerül elő a maga megbízhatóságában, hogy
