Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-02-10 / 6. szám - Krudy Gyula: Villásreggeli

első puffanását a szomszéd madárkereskedő is meghallja kanárijai, stiglicei, rigói fütyülgetése közben. A csaposlegénynek más a kedve, a poharak vállalkozóan csörömpölnek, a seprő nyomai még mindenütt meglátszanak a kocsmában, a közeli fodrászüzletből még puderozott arccal lépnek be a vendégek a kocsmába, a délelőttök, a „hál‘ Istennek elmúlt“ éjszakák, a reggel szorongásai, káromkodásai, ködei már eltisztulták, valamerröl bepillant a téli nap és játszik az üvegkereskedö forgácsaival.

Az „ájnspenner“ (magyarul: egyfogatu, amely voltaképpen csak a két tagból álló virstlinek a felét jelenti) valóban hozzáigazodott a rózsaszínű, sűrű léhez, amelyben őt feltálalták. Ezekben a pörköltlevekben, amelyeket a virsliihez adnak hajdanában a város minden kocsmájának a karakterét meg lehetett ismerni. A délelőtti kocsmajárók tudják vala, hogy hol és miként készítik a pörkölt alá való lét. Tudják, hol vannak gondoskodó szakácsnők, ahol a vöröshagyma izét paradicsommal is enyhítik... Hol nem fukarkodnak a lével, amelynek elfogyasztásához két ropogós császárzsemlyét is el lehet használni, miközben villájával úgy úsztatja a vendég a zsemlyedarabokat, mint a gyermekek papirhajóikat... Egy pörköltnek a levében benne érződhetett egy egész városfertály szolidsága, tisztessége, megbízhatósága. A paprika minősége pedir itt vizsgázott le igazándiban, amikor a vidékiek már javában gyanúsítják Pestet, hogy itt téglaporral hamisítják a paprikát. (Amit később a parádi vízről, az olcsó pálinkáról, a lisztről is mondogatták, hogy hamisítják őket.

Az ájnspennert megfelelő tálacskában szolgálta fel az öreg pincér, régimódi porcelánban, amilyent manapság nem is láthatni, szarvasagancsos kést és villát helyezett el evőeszközül, sótartót, paprikatartót, borstartót a vendég közelébe helyezett, a drótfonatú zsémlyéskosorat ugyancsak jóhelyre tette, mintha maga is gyönyörködnék abban, hogy az asztalt a vendég örömére felszerelte.

— És a krigli sör? — kérdezte a vendég.

Az öreg pincér csak titokzatosan intett szalvétájával, mint a karácsonyfa díszítése alatt a szomszédba zárt gyermekeknek szokás integetni. ,.Talán a szomszédból hozatják a sört?“ — kérdezte a vendég, amely kérdésével bizonyságot tett, hogy vérbeli pesti ember, aki szeret gúnyolódni a vendéglőkkel, ahová voltaképpen mulatozás szempontjából tért be. Az öreg pincér most a mutatóujját emelte fel s ekkor valóban hangzott is már a kiskocsma másik szobájából az a diadalmas hang, amelyet először ütnek a rézcsapra, hogy a söröshordót meglékeljék. „Friss csapolás“, mondta az öreg pincér azon a hangon, mintha az élet bölcsességére figyelmeztetné a türelmetlent: „lásdd be, hogy javadat akartam“, — mond a maga elhallgatásával az öreg pincér, de a vendég karakán vénember volt.

— Ez nem g-ilt, dobogott a zsemlyedarabkák vezénylése közben, — én már megszoktam, hogy minden kocsmában a „hanzlit“ én kapom.

A lélekbúvárok e kifakadás mögött tán minden magyarázatot találhatnának, mi csak maradjunk a friss csapolásnál, amelyhez immár szakértő lépésekkel elvonult az öreg pincér is, mintha ez nála nélkül nem történthetett volna meg. (A legtöbb emberi élet apró teendőkből van összerakva.)

És a megelevenedett, szinte az é letör ömösséggel habzó söröshordót olyan ragyogó arccal hozta elő, mint valami ujszülötttet, amelynek világrahozatalában neki is része volt.

— Sört szeretnék inni, nem pedig habot, — elégedetlenkedett volna a vendég, de a szomjúsága már nem hagyta békében, megragadta az elébehelyezett söröskorsót, miután egyenesre feszitett kisujjával kétszer-háromszor kézfogás közben megütötte az üveget. A korsónak arra a helyére célzott, ahonnan véleménye szerint a legkevesebben szoktak inni, a korsó „füle“ felett s ezzel darab időre elbújt. a söröskorsóba.

A korsóból egy másik vendég tért vissza a kis sörház udvari ablaka mellé, egy lecsillapodott arculatú, a nyaltáig elválasztott frizuráju, deresbóbitáju, oldal szakállas, keménygalléros, pirosra beretvált állu úriember, aki állá: ára nézve lehetett volna valamely nyugállományban levő tisztviselő is, de magatartása szerint inkább budai háziúrnak látszott, aki átjött bosszankodni Pestre, itt megéhezett, megszomjazott és egy olyan sörházat keresett fel, amelyről régi budaiaktól is hallott, akik valaha Pesten megfordultak. A söröskorsóból előbujt vendég már éppen megelégedésének akart kifejezést adni valamely formában, gondolkozni látszott a megfelelő szón, amit ennek az öreg pincérnek emlékébe odavessen, de bírta a barátiságosiságot, akármint küzdött önmagával. Nem szabad az embernek elárulni, hogy jól érzi magát, mert nyomban jön a gonosz sors, a vak véletlen a szemtelen végzet, amely csak a mogorva embereket félti.

És a söröskorsó meghajtása után mogorvaságot színlelő ismerősünknek igaza volt, mint a fejleményekből kiderül. Éppen beleszurta villáját a vistlibe, hogy azt meghintáztassa a pörköltlében, éppen szájához emelte a virstlit, éppen beleharapott, hogy az eddigi szótlan ember is valamiképpen úgy megrettenjen, mintha hirtelen némaság szakadt volna rá. A süketnémák nyelvén kezdett üvülteni. mintha megháborodott volna. A nyakába kötött szalvéta, mintha érezte volna a rendkivüliséget: repedezni kezdett gallérja körül. Egy halálosan megsértett ember hörgése hangzott az asztala felől, szinte kívánatos lett volna, hogy valaki segítene a vendég helyett emberi nyelven megszólalni, hogy megtudhassuk a történteket, amelyek a bekövetkezett zűrzavarban alig megérthetően bontakoznak ki eleinte. (Mint „Barátom“ mondta: az volt az érzése, hogy csak az segíthetné a dolgot, ha egy keménykalapos, lófarka®, köpenveges pesti konstábler lépne be e helyre a régi múlt időből és itt rendet akarna csinálni.) Valami na^y baj történt. A virstlibe harapó vendég ugyanis egv kemény tárgyat talált a fogai között, amelyet megszemlélvén, azt tapasztalta, hogy az egy emberi kisujjnak a felső ízületéhez hez hasonlatos valami, a megfelelő körömmel ellátva. Ezért kiáltott fel kétségbeesésében a vendég, e^ért lett éjfélutáni kisértettánca az imént még a villásreggelizé- zamatosságában derülő kiskocsmában, ezért hagyta ott bojtjában a csizeket a szomszédos madárkerekedő (egy ugyancsak madárképü emberke), ezért rohant át a müvirágkészitőnő, ( mint valami soha sem látott reszketegség, amelyet galambtojásnyi gömbökkel ékesített hosszú hajtüi megfelelően jelképeztek), ezért szünetelt darabideig az üvegraktár felől hangzó kopácsolás, mert a kopácsolók kiejtették szájukból a szegeket, ezért nyomult előtérbe a házmester, akiről eddig nem igen volt szokásos tudomást venni a kereskedéses belvárosi házban, de a házmester papucsaiban, kötött mellényében, borvirágjaival előjött, nrntha a Józsefvárosban volna és hangosan kezdett intézkedni az esemény felett. A kocsmárosné, tán mondani se kell, nagyot sikoltott és elájult; az öreg pincér olyan némult nyelven kezdett beszélni, amelyet senki se értett; a csaposlegény rendelés híján összefont karokkal állott firtbement hordója mellett és mord tekintettel nézte a skandalumot okozó vendéget. A tányéron helyezett emberi körmöt a vendég asztalán ezalatt mindenki megnézte, aki az eseményről értesült. Nagy feltűnést keltett a házmester kijelentése, aki félig-meddig hivatalos nyelvjárással magyarázta az előhívott rendőrnek (aki céltalanul tartotta kezében könyvecskéjét), hogy ő már régen megmondta a háziúrnak, hogy az udvari kocsmának a létezése teljesen felesleges. Későbben a furcsa virstli hírére távolabbi uccákból is érkeztek vendégek, akik nagyrészben nem is fogyasztottak semmit, csak az emberkörmöt akarták látni. — így múlt el a legjobb belvárosi kiskocsma.