Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-08 / 36. szám - Szederkényi Anna: A kis görög
Carmen. Fiirt. bán. térzene mellett. Ő közöttünk sokredöjii, bö selyemkabátjában, nagyon szerette az ilyen bőomlós selymeket. — Úszott utána a suhogó selyem a kavicsos utón, a fák alatt. Egyszerre csak az ut túlsó szélén megjelenik egy férfialak. És megáll szembefordulva egyenesen. Mozdulatlanul, mintha nem is élne. A név télén-halott férfi annak a sokszerelrnü asszonynak a történetében. Tudjátok, ki volt? Az a vidéki, drámai színész, aki megszökött az asszony után a társulatától. Visszaszöknie azonban már nem lehetett. Még ődöngött egy ideig az aszszony árnyékában, mig végre bezárták előtte az ajtót. Ott állt az ut közepén kiegyenesedve és szembenézett kihívóan. Az asszonyt valami ördögi érzelem forgatta föl egész bensőjében. Hangosan nevetett és elindult a férfi felé. Mit akart? Mit gondolt? Az erejét megmutatni? Hogy csak ráveti a szemét és elbűvöli, mint a dühös fenevadat... — Ne menjen, — kérleltem én akkor — „ne menjen“ ... Még csak ez hiányzott. Most már azért is. Ment egyenesen és a férfi várta kiegyenesedve. Mi persze utána valamennyien, furcsán, mint a megvert kutyáik, hunyászkodva. A kis görög nézett egyikről a másikra, nem értette, csak látta, hogy különös dolog történik. Mikor az asszony egészen odaért, ránevetett az elcsapott színészre bizalmasan, fölényesen — utána féloldalról a kis görögön szaladt végig a tekintete. Az a férfi pedig kegyetlen hidegen verte vissza a nevetést. Csak állt továbbra is megfásodva, csak a keze. Abban a kalapját tartotta, addig, akkor tüntetőleg felcsapta a fejére — és végignézett az asszonyon alulról fölfelé, hosszasan ... Láttátok már azt, amikor egy férfi arculvág a szeméül egy asszonyt? Azután megfordult, lassú léptekkel ment egy közeli piádhoz. Ott egy fehérruhás lány ült. Azt karonfogta és elindultak ellenkező irányba. Az egész borzasztó gyorsan történt. Fel sem eszmélhettünk, még bénultam álltunk mellette és irtózatosan szégyelttik magunkat. A kis görög véribeborult szemmel, ökölbe szorult kézzel akart a másik után rohanni. —• Hagyja csak — intette le valamelyikünk ... — De hiszen — dadogta ez — nem látta? — Láttam ... Úgy kell neki... Mért nem fogadott szót... És a kis görög csak bámult. Vérvörös arca halotthalvány lett. Tágraihuzódott szeme belefuródott az asszony arcába: — Ez vagy tehát?... Ez vagy te... akit én ... És Latkóczy Magda, Zayugróc: „Jó barátok“. (Pályamű.)
