Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-01 / 35. szám - Egri Viktor: A százesztendős mese
hogy eínemfogadott darabok kéziratai sárgulnak az asztalfiókjukban. Talán levonhatom a tanulságot: abszolút arriváltság nincs. Mihelyt a mü tárgyánál fogva kényes vagy közzététele anyagi kockázatot jelent, a legnagyobb iró beérkezettségének döntő hatása is véget érhet. Hogy mikor kezd az iró „arrivé“ lenni, eldönthetetlen kérdés. Épp oly viszonylagos dolog ez, mint az, hogy ki a gazdag ember. Mindenki aszerint felel a kérdésre, hogy mennyi pénz van a zsebében. Kezdő irók, akik kézirataikkal hasztalan ostromolják a szerkesztőségeket, úgy érzik, hogy akinek Írásai megjelennek a lapokban, az már arrivált. Holott ebben a stádiumban még legföljebb csak íróvá lépett elő az ember, nem pedig elismert, népszerű, azaz arrivé Íróvá. Még csak annyi történt, hogy odaengedték öt a starthoz: a beérkezés azonban valamiféle győzelmet is jelent s ezt egyelőre még nem vívta ki magának. A közönség különben tévesen képzeli el, hogyan helyezi el az iró az Írásait. A kívülállók úgy gondolják, hogy akit már egyszer irószámba vesznek, aki rendszeresen dolgozik mindenféle lapba, annál ez az elhelyezés tökéletes simán megy végbe és kivételes esetektől eltekintve nem válhatik problémává. Mennyire meglepődnének, ha látnák, hogy elismert, tekintélyes, országos nevű irók, akiknek neve a lexikonokban és a modern kort tárgyaló összes irodalomtörténetekben benne van, hányszor várnak szorongva a szerkesztőségi asztal előtt, mialatt az analfabéta szerkesztő homlokát ráncolva olvassa a novellát vagy a verset, amelyet sürgősen el szeretnének adni neki. Persze minden írónak megvannak a lapjai, amelyeknél biztosra megy s természetes az is, hogy nem kopogtat be olyan lapoknál, amelyek nem látják őt egészen szívesen, —- de az anyagi szükség a legtöbbjét erre is rákényszeríti. A százesztendős mese Idén lesz száz esztendeje, hogy megjelent az első Andersen-mese. Tizenötesztendős volt Hans Christian Andersen, az odensei foltozóvarga fia, egy magasra nyúlt, ütött-kopott, sovány, mindenre éhes, ragyogó szemű fiú, mikor elindult Kopenhágába szerencsét próbálni. Vándortáskájában alig volt több, mint az a jóslat, amelyet egy öregasszony mondott az apjának, hogy olyan nagy lesz, hogy ragyogóra kivilágítják szülővárosát, ha egyszer hazatér. így kezdődött a mese, Hans Christian Andersen földi pályafutásának meséje, melyet az élet külsőleg ragyogóra formált. A vándorgyerek megáll a kopenhágai udvari színház előtt, azzal nem vet szá7 mot, hogy mások az ő korában szinlapot ragasztanak, rozzant falusi csűrökben rágják a csepüt, neki az ország első színháza kell és mint valami mámoros fiatal Pán toppan Holstein kamarás, a hatalmas intendáns elé: itt vagyok és játszani akarok! A mese azonban nem volna mese, ha minden simán sikerülne a hősnek. Egészében a beérkezésnek talán három fokozata van: 1. a startolás, mikor valakinek az írásait az ország összes előkelő orgánumai közlik; 2. mikor irótársai s az irodalmilag müveit olvasók elismerik és nagyrabecsiilik; 3. mikor a szélesebb közönség körében is ismert és népszerűvé válik. Ha a beérkezettek tömegét piramisnak képzelem el: az első fokon levők e piramis talapzata, mig a harmadik fokra csak néhány iró-sztár jut el. ízletes házikoszt. A gyermek ha felnéz a hegy tetejére, úgy tetszik neki, hogy annak csúcsáról már elérné karjával az eget. Elindul hát a hegy megmászására. Állandóan uj meg uj célpontokat tűz ki maga elé, egyre magasabbakat, de akármilyen magasra jut, úgy tapasztalja, hogy az ég még mindig éppolyan magasságban van tőle, mint mikor a hegy lábánál állt. Nagyonnagyon ritka művész az, aki nem igy van a dicsőséggel. A legtöbb egyre mászik felfelé, de állandóan, egész életén át megmarad az az érzése, hogy még mindig nem jutott fel az igazi magasságba. Komlós Aladár. A makacsfejü rajongónak a visszautasítás annyit jelent, mint összeharapott foggal tovább verekedni. Az uj ut a zeneakadémia igazgatójához, Siboni mesterhez vezet, aki éppen ebédel vendégeivel. Andersen csak a házvezetőnőig jut, aki előtt tüzesen ágálni kezd. A házvezetőnő kicsit furcsálja a nagy szóáradatot, de íme megelevenedik a fiú szava nyomán a szülői otthon, a részeges és semmirevaló anya, a foltozóvarga groteszk képe, egy sirnivaló nyomorúságos miliő, melybe aranyfényekkel világit bele a mesélő fiú kedve. Az egyszerű nő, akihez Andersen beszél, felismeri a helyzetet, bevezeti a fiút a gazdája elé és Andersen rövidesen bekerül a sziniiskolába. Amint teljesült az első vágy és ahogy az élet első éhsége csillapul, uj éhség ébred benne: Andersen az irás megszállottja lesz. A könnyek harmatától átfiilt édes-bus mesék sora azonban csak nagysokára jön, a fiatalember előbb sötét színeket kavar, ármánnyal és szerelemmel, gyilokkal és méreggel, bősz apákkal és kaján intrikusokkal teli tragédiákat ir, amilyeneket csak az irhát, akinek minden sötét szint, minden borzalmat és gonoszt ki kell vetnie a leikéből, hogy az örökjóság és derű mélységeit elérhesse /kor. A tragédiák sorsa papírkosár, de a színház dramaturgja felfigyel és Andersen királyi stipendiumot kap, hogy tanulhasson. Megint össze kell harapni a fogakat, ki kell verekedni az egzáment, közben a mese hőse férfi lesz. De vájjon férfi-e a szó köznapi értelmében? A szem méla borúja valami fojtott szomorúságról beszél. Milyen égien tiszták, fájdalmasan látók és ártatlanok ezek a szemek, a férfi Andersen szemei, aki nem ismeri a nőt, a csókot, a forró odaadást, a test robbanó szenvedelmét és izzását, a szerelem örök és halálos párviadalát és sohasem is fogja megismerni! Ez a férfi örökké gyermek marad, neme felé hajló szexualitásának kifinomult indulataival, amely termőtalaja, sarjadozója volt a mesének, amelyben a vágyat rejtő tiszta ember magára ölelte az örök gyermeket. A húszegynéhány esztendős Andersen regényekkel birkózik, mig aztán, — ki tudja milyen fájdalmas ráébredés nyomán? — ma száz esztendeje csak egy fiatal kacsáról kezdett mesélni és virított tolla nyomán a rét, üde virágillatot lehelt és jöttek és fakadtak a magányos léleknek gyermekhez menekülő szavai, bölcsek és borongok, fantasztikusak és mégis élethivek. Finom irónia is rejlett bennük, meg a lélek nevetése és derűje. És vidámak voltak, szívhez szólók, nyomukban életre keltek a holt tárgyak és a világ csudálatos ragyogással telt, ahogy eőy gyermek akarja látni ezt a rejtelmekkel teli világot, a gyermek, aki egyszer rá fog döbbenni, hogy szenvedés és könny is van, szenvedés, melyet a szeretet derűje enyhít és könny, mely a jóság mélységei felé ás árkot. A mese meséhez illően fejeződik be. A jósnő szava valóra válik: a hazalátogató Andersent fáklyásmenettel fogadja kivilágított szülővárosa. A költő a legmagasabb kegynek részese, a világ csodálatát bírja és halhatatlan marad az örök gyerekben. „Sajnálom, már ki van adva!‘‘ Amíg élt, sokat küzdött és szenvedett azzal a hangossá nem váló fájdalommal, mely sűrűn pergette leikéből a mese százszinü gyöngyeit, ékköveit, melyek ma száz év múltán épp olyan töretlen fénnyel ragyognak és frissek és igazak, mint amelyen töretlen fénnyel fognak ragyogni és frissek és igazak lesznek egy újabb század elmúltával. Egri Viktor.
