Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-01 / 35. szám - Tersánszky J. Jenő: A Sárga Ördög maszlagja
más, erősebb, hitelesebb meggyőződés és biztosság volt a hangjában, mint eddig bármikor. Azt mondta: nem bánja, adjam a pénzt a feleségének. De ő nem akar háládatlan lenni nekem. Ezzel egy másik papirt vett elő. Egy épp oly zsiros, rojtos okmánypapirt. Bele se néztem. Juhosgazdám magyarázta el, hogy ez az okmány egy kontraktus, amit a jegyzővel csinált. A jegyző társa volt eddig neki éppen 150 forintért a Szt. Mihály bányatelekre fekteted uj zárt kutatmányban. Most ezt a kontraktust ő rámcedálja. Hiába szabadkoztam. Kezembe nyomta a kontraktust. És hadart-hadart újra a kincsihalmazokról. Noshát elfogadtam. Csak inkább azért, hogy kedvére volna-e kedvem elkísérni Őt ahhoz a tárához, aminek birtokában verkestárs lettem? — így is sétál a nagyságos ur, — mondta juhosgazdám. — Egy félóra csak ide a vágáson keresztül. Itt a dinamit az átalvetőben. Sütünk kinn szalonnát és keserűgombát parázson. Ez a finom. Tessék jönni. Majd meg tetszik aztán látni, hogy ott pénz minden kő. A nyakam rá! Tegnapelőtt már megfúrtam a három lyukat a teliérbe. Most csak kirobbantom. Nos, a Sárga Ördög engem nem csábított. Számomra egyszerű, némileg érdekes kirándulás volt az egész. Elindultam juhosgazdámmal. □ A táró egy félig beomlott, mohos, korhadt gerendák-Előkelő villa télikertje. tegyek és gáláns legyek, hogy elfogadom a kölcsönért viszonzásul, vagy zálogul tőle a kontraktust. Persze megjegyeztem, hogy bármikor rendelkezésére áll nálam. □ Nos, a pénzt még aznap átadtam a juhosgazdám feleségének és azt hittem, ezzel az ügyet magam részéről elintéztem. De másnap reggel megint bejött hozzám a jnhosgazdám. A rendes háziszőttes általvető zsákja volt a vállán, amiből dinamitrobbantó zsinórok kacskaringóztak ki. Most már úgy beszélt velem juhosgazdám, mint bizalmas társával. A veleje az volt szóáradatának, hogy nem kai megtámogatott, iszapos, nyirkos lyuk volt a hegyoldalban. Természetesen eszem ágában sem volt belehatolni juhosgazdám hívására. Leültem a régi bányakőtörmelék egy kis pázsitos tisztására egy szederbokor alá, hogy megvárom juhosgazdámat. A juhosgazdám meggyujtotta a mécsest, bányászosan „Jó szerencsét!“ kívánt nekem, keresztet vetett és eltűnt a be omladozó üregben. Én odakint hallgattam a madárfüttyöt, nagyokat szívtam rossz tüdőmre az erdő, a havasi virágillatból, ami itten valami fura, fanyar, hűvös szaggal keveredett. Ez a bányakövek és iszap szaga. Nem kellemetlen szag. Valami hidegen bóditó és mégis élénkítő hatása van.
