Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-25 / 34. szám - Szöllösi Zsigmond: Uti kaland
küszöbére értek, odasugott Bédnek: —- Engedje meg, uram, hogy a konyhán én intézzem el a dolgot. Én tudom, hogy mit tudnak ők jól csinálni és én tudom, hogy mit szeret Adelina. Köszönettel megengedte. A terem egészen üres volt. Helyet foglaltak egy sarokasztalnál és várták a lovagot. De hamarább, mint a cavalliere, Boresch ur jelent meg és mélységes alázattal egy pillanatnyi diszkrét audienciát kért Bédtől. Meglepődve kelt föl, de egy pillanat múlva mosolyogva ült le megint Adelina mellé. A fogadós csak az iránt érdeklődött tisztelettel, hogy ő látja-e vendégül a müvészpárt, vagy pedig megfordítva? És mikor kijelentette, hogy igenis, ő a házigazda, Boresch ur homloka kisimult és boldog köszönettel sietett vissza a konyhába. Hamarosan a Prof. Cac. is előkerült. Harsányan biztosította nemes uj barátját, hogy nagyon meg lesz elégedve. Ez itt egy szerény és egyszerű hely, de a kosztjuk Párisban is megállná a helyét. És az adagok is szívvel vannak kimérve. A lakomát Borasch ur és Léni asszony személyesen szervírozták és Bédnek meg kellett állapítania, hogy Adelinának jó a gusztusa. És jó az étvágya is. Béd bizonyára örökölt valamit a boldogult édesanyja természetéből, akiről az a hir járta, hogy attól hízik, amit a vendégei esznek. Ha ezeket látta volna, szegény, ezen az egy estén tiz kilóval gyarapodhatott volna. A Prof. Cav. se maradt mögötte semmi várakozásnak, de Adelina egyenesen fölülmulhatatlant produkált. Prof. Cav. azzal lepte meg Bódéit, hogy azon az egy pohár boron kívül, amit a dicső házigazda egészségére ürített, nem ivott szeszes italt. Azt mondta, ez tompítja azokat a rejtelmes erőket, amelyek benne működnek és egy művésznek mindig vigyáznia kell a kincsekre, amelyeket a Gondviselés reá bízott. Adelina viszont ugyanolyan viharos tempóban ürítette ki az üvegeket, mint a tálakat. És különösképpen, míg a delnő semmiféle hatását nem mutatta a tekintélyes szeszfogyasztásnak, komolyan és némán dolgozott a fogaival és a torkával, a férfi szeimmelláthatólag megmámo-Bessie Love, a Metro-Goldwyn-Mayer filmgyár sztárja. Maurice Chevalier és felesége hollywoodi otthonukban. (Paramount.) Rómeó (J. Gilbert) és Júlia (Norma Shearer.) rosodott az evéstől. A falatok, amelyeket mohón nyelt, megoldották a nyelvét. Egyszerre evett és csevegett, úgy hogy Julius Caesar se tudta volna különbül. Eleinte csapongó jókedvvel ontotta a világ különböző tájain aratott diadalai emlékeit, de mennél többet evett, a hangulata annál érzékenyebbre borult. Mire a harmadik szeletre került a sor a nevezetes fandkuchniból, milyet őszinte bevallása szerint csak a spanyol udvarnál evett utoljára, már könnyek fátyolozták a szemét és a hangja el-elcsuklott a keserűségtől: — Rossz világot értünk meg, uram. Gyalázatosán rossz világot! A művészetnek befellegzett. A művészet koplal és koldul. Nincs többé intelligencia. Nincs többé. Meg kellett törölnie a szemét. — Azt hiszem, az intelligencia elesett a háborúban. Az intellingencia tömegsírokban pihen. Ma egy szalonelőadást akartunk itt tartani. Tudja, hány jegyet adtunk el? Hetet, uram! Hetet! ... Kénytelen voltam az előadást vasárnapra, holnaputánra elhalasztani. Pattintott az ujjával, mint akinek hirtelen jó ötlete támadt. — Nem vasárnap! Hiszen ön akkor talán már itt se lesz. A szalonelőadást holnap fogjuk megtartani az ön tiszteletére! Béd szólni alkart, de — nem lehetett. A Prof. Cav. rácsapott: — Itt kell maradnia! Itt muszáj maradnia! Olyat fogunk produkálni, amiért érdemes lesz! Esküszöm, hogy érdemes lesz. Nem igaz, Adelina? Adelina nem szólt semmit, csak egy hosszú, mély tekintetet vetett Bedre és imádkozóan összekulcsolta a két kezét. És ugyanakkor Béd egy szelíd, de hosszú nyomást érzett a lábán. Ugyanakkor a Prof. Cav. egy köteg sárga cédulát dobott az asztalra. Belépőjegyek voltak. — Válassza ki a legjobbat, uram! Béd azonban nem válogatott. Kihúzott egyet és cserébe egy bankjegyet tett le az asztalra. A Prof. Cav. meghökkenve tiltakozott: — Nem, nem, uram, a világért sem! Ön a mi kedves
