Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-25 / 34. szám - Márai Sándor: Szemet szemért, fogat fogért
vendégünk lesz! Béd csöndesen, de határozottan mondta: — Akkor nem megyek el az előadásra! Erre a fenyegetésre a Prof. Cav. ijedten, de mohón vágta zsebre a pénzt. Csák a fejét csóválta helytelenitöleg. De megenyhülten mondta: — Arról pedig nem vagyok hajlandó lemondani. Még százszor ennyiért sem! Béd most már úgy érezte, hogy — egészen jóllakott. — Bocsánatot kell kérnem, — mondta, — de én kora reggel óta utaztam és kissé fáradt vagyok. Ugy-e megengedik?... Adelina még gyorsan felhajtotta a maradék bort a poharából és kegyes mosollyal fötemielkedett. Nagy belátásában a Prof. Cav. nyilván még arra is hajlandó lett volna, hogy fáradt barátját ölben vigye föl a szobájába. Rendkívül melegen búcsúztak el és Béd félrevonult a fogadóssal, hogy a vacsora számláját elintézze. Egyben a szobáját is kifizette, mert, mint elmondotta, ezt ö utón mindig igy szokta cselekedet. Valami sejtelmes elővigyázatosságból a szobája ajtajára kétszer is ráfordította a kulcsot. A nagy élmény nyilván nem túlságosan izgatta föl az idegeit, mert tiz perc múlva már aludt. Olyan jó és mélyen, hogy majd lekésett. A friss, ragyogó és édes hajnali napsütésben majdnem egyszerre érkezett az állomásira a vonattal. Éppen annyi ideje volt, hogy a kofferjeivel fölhurcolkodjék. De amint végignézett a vonaton, látta, hogy két alak is kapaszkodik föl egy harmadik osztályú kosaiba. A Prof. Cav. és Adelina. — Ezek is szöknek, — állapította meg és hangosan eilnevette magát. Szemet szemért, fogat fogért Éjjel szagos eső esett és a föld melegen felázott Ezt a verset szedem neked, csapzott földön ütött virágot Valami volt, valami lesz, vad nyári viharok sodornak Add a kezed, szegény fiam, a négy lovasok lovagolnak, És jegyeket láttam az égen. .Valami volt, valami elvisz. Titokban keresztet vetek, mint viharban az, aki nem hisz Kézzel, foggal, körömmel is, de hinni, de hinni akarlak Mit bánom én, szegény fetissem, akármilyen fából faraglak Felöltöztetlek, mint a bábut: te vagy a tenger, te a jóság, Te vagy a messzi táj, a csönd, tavak, hotel, kaland, bohóság Te vagy a végtelen magány, amiben el fogok aludni S hullani, mint a hulladék és csukott szemmel hazajutni És nyitott szemmel iszonyú ébren bámulni rád: valóság! Hajmeresztő és képtelen, lebirhatatlan, mert valóság Láng, ami elfut, ha fogom, sebes nyoma marad a kézen És nem. oltja könny, vér, ütés, csók és a halál se egészen Valami vihar jár, vigyázz. Az ablakot s az ajtót tedd be. Elektromos a lég, ne mozdulj, finom fejed hajtsd a kezedbe Szemed pengéje villanó en garde és a kezünk se rebben, — Ez igy marad, szemet szemért. Fogat fogért. És menthetetlen. Felső kép: A munkácsi vár kútja. — Alsó kép: A lovagterem bejárata a munkácsi várban. (Édes Jenő felvételei.) Márai Sándor.
