Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-18 / 33. szám - Wallace, G. H.: Kisértet a hajón
A körülállók lehurrogták. — Hogy mondhat olyan butaságot? —- Dehogy is butaság ... — Ugyan, kérem ... ■ — Egész biztos, hogy ö a tettes, — jelentette ki egy fiatal hölgy. Egy müvészhaju ur ötvenszázalékos kiegyezést ajánlott. —- Mindenesetre van valami köze a dologhoz. — De az asszonynak is, —- tette hozzá egy idősebb ur. Többen helyeseltek. A sportsapkás fölbátorodott a vele egyetértők helyeslésén. —• Egészen bizonyos, hogy az asszony lőtte le az urát, —- magyarázta nagy szakértelemmel. Az ellenvélemények elnémultak. —Csak a jó Isten tudja, hogy történt, —bólogatott egy öreg asszony. Leuthner kapitány, aki szó nélkül hallgatta a vitát, megállapíthatta, hogy a védő a „lovagiasságra“ való hivatkozással remekül megfordította a közönség hangulatát. Az esküdtek, a bírák és valamennyi hallgató tulajdonképp meg voltak győződve Lane bűnösségéről, — ez az általános vélemény ugyan nem csapott egy pillanat alatt a másik végletbe, de a védő elérte, hogy minden egyes hallgatóban kétségek merültek föl az eddigi vallomások értéke ‘iránt. Hiszen az is föltehető, hogy épp a terhelő tanuk, a tiszteletreméltó uraságii inas és társai lökték be a hullát a pamlag alá Lane távollétében!------Mivel a védő érvelése hasonlóan hatott az esküdtekre, mint a hallgatóságra, ■—- amit fiol is lehetett tételezni, mert hisz az esküdtek összetétele miben sem különbözött a közönségtől —- bizonyos valószerüséggel fölmentő igazmondás volt várható. Leuthner kapitány nem volt elragadtatva ettől a kilátástól. A fölmentés nemcsak azt jelentené, hogy Lane az esküdtek igazmondása után látogatást tesz majd az aszszony hálószobájában, hanem azt is, hogy az asszonynak, Alicenak a keze benne van a gyilkosságban. És ebben az esetben — —- — Leuthner már a Lane helyén, a vádlottak padján látta az asszonyt. Nem. Ennek nemi szabad megtörténnie. Mikor félórás szünet után a tárgyalást újból megkezdték, tanúként állt az elnök elé. Nem tette szívesen ... Tudta, hogy vallomása Lane helyzetét, aki elvégre mégis a barátja volt, súlyosbítani fogja, de — Leuthner kapitány szerette Alicet és Allééért mindenre kész volt. —■ Közvetlen tapasztalásból tud az esetről? — kérdezte az elnök. — Nem, de a tragédia előtti délutánon együtt voltam a vádlottal, mielőtt Rosselyer-Brownék villájába ment. Ez alkalommal olyan beszélgetés folyt le közöttünk, hogy kötelességeimnek érzem annak tartalmát közölni a bírósággal. — Miről beszéltek? — Én akkor jó barátságban voltam Lanevel. A saját érdekében óva intettem, hogy ne fogadja el Rasselyer- Brownék meghívását. — Miért óvta őt ettől? — Mert ismertem az elhunyt vérmérsékletét s tudtam, hogy féltékenységében mindenre képes. — Rasselyer-Brown féltékeny volt a vádlottra? — Csaknem bizonyos. — S indokolt volt-e a féltékenysége? Tud-e ön erről valamit? Leuthner kapitány bizonytalan hanghordozással válaszolt: — Nem. Tudomásom szerint teljesen alaptalanul féltékenykedett Lanere. Ez azonban mit sem változtat magán a tényen, hogy féltékeny volt. Én nem ok nélkül tartottam attól, hogy a szenvendélyétől elvakult ember olyan lépésre ragadtatja magát----------Az elnök közbevágott: — S a másik eshetőségre nemi gondolt? Arra, hogy Lane léphet föl esetleg aggresiszive a férjjel szemben? Leuthner húzódozva felelt: —■ Akkor még nem hittem. — Vagyis, amikor intette, akkor még nem gondolt ilyesmire, de később már igen? És pedig mikor? Tán a katasztrófa után? — Igen. Amikor a tragédiáról értesültem, szöget ütött a fejembe a vádlott egyik kijelentése, melyet az emlékezetes délutánon mondott. —- Hogy hangzott ez a kijelentés? — Arról beszéltünk, hogy Mrs. Rasselyer-Brown szereti-e a férjét? A kérdést Lane vetette föl. Ö azt vélte, hogy az asszony nem igen rajong a férjéért, sőt gyűlöli. S hozzáfűzte, hogy biztos benne, hogy Mrs. Rasselyer-Brown mindenkinek hálás lenne, aki megszabadítaná zsarnok férjétől. A hallgatóság sorain izgatott moraj futott végig. Az elnök erélyesen kopogott ceruzájával az asztalon. — Azonnal kiürittetem a termet! Halotti csönd lett. — S mit válaszolt ön Lane szavaira? — kérdezte az elnök ismét a tanú felé fordulva. ■— Ha jól emlékszem, nem válaszoltam semmit. Természetesen nemi osztottam Lane nézetét. Sokkal jobban ismertem Mrs. Rasselyer-Brownt, semhogy ilyesmit feltételezzek róla. Különben most is ugyanez a meggyőződésem. Lane nyilatkozata mégis meglepett. Megrökönyödésemet, ugylátszik, észrevehette, mert tüstént hozzáfűzte nevetve, hogy nem kell aggódnom, eszeágában sínes Rasselyer- Brownt eltenni láb alól azért, hogy az asszonyát megközelíthesse. A védőügyvéd kicsiny löleg mondta az esküdtek felé: — Szóval, gyerekes tréfa volt az egész. Igazán felelőtlen dolog a bíróság előtt ilyen komolytalanságokkal hozakodni elő. Az ügyész egy pillanatra félbeszakította a rajzolást: — Gyerekes tréfának tartja ön azt, hogy Rasselyer- Brownt holtan húzták elő a pamlag alól? —- A két dolog közt semmi összefüggés nincsen! — pattogott vissza a védő ingerülten. — Fölfogás dolga — mosolygott gúnyosan az ügyész. — Én látok némi összefüggést és meg vagyok róla győződve, hogy ebben a teremben nem én vagyok az egyedüli, aki igy látja a dolgot. A védő nem vitázott tovább. Az esküdteik arcára vetett pillantása meggyőzte öt arról, hogy azok hangulata újból védence ellen fordult. Hogy mentse a menthetőt, megkérdezte a tanút, hogy Lane tréfás hangon tette- e a megjegyzést? — Szavainak akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget — felelte korrektül Leuthner kapitány. — És később? — kérdezte az ügyész. Leuthner bizonytalanul felelt: — Később gondolkodóba estem. Az ügyvéd felé fordulva, udvariasan hozzátette: —■ Magától értetődik, hogy az egész véletlenek láncolata is lehet. Az ügyvéd megragadta a szót: — Természetes, hogy csak szerencsétlen véletlenek lánca az egész. Ezren és ezren tesznek naponta ilyen kijelentéseket és mégsem gyilkolják meg az illetőt, akiről szó esik. ( Folyt, köv.)
