Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-18 / 33. szám - Krónika • Márai Sándor: Export, import
Van valami jele annak, hogy a magyar színpadi exporttal egy kis baj van. Nagyobb külföldi piacokon, Berlinben, Párisban s legfőképpen Amerikában az árut csak bizonyos nehézségek árán lehet elhelyezni s nehéz ma Pestről eladni valamit, mondjuk októberre, ab láger Budapest. Az örömhírek, hogy „a világ színigazgatóinak szeme rajtunk pihen“, s hogy „egy budapesti premier eseményszámba megy külföldön is“, vesztették hangsúlyukból, a világ színigazgatóinak szeme nem pihen ezidőszerint rajtunk, legfeljebb összehúzott félszemmel néznek még ide, de már nem kapkodnak, nem állnak sorba, s egy budapesti premier az elmúlt szezonban már Budapesten sem ment eseményszámba, nemhogy külföldön. Különben hasonló nehézségek merültek fel a francia színpadi exporttal kapcsolatban, azzal a bizonyos világmárkával, melyet „francia vígjáték“ csomagolásban vaggontételekben adtak el az egész világra, s egy idő óta mintha lanyhulna a kereslet, a francia vigjátékirók panaszkodnak és csodálkoznak. Nem kell különös jóstehetség hozzá, hogy külkereskedelmi mérlegünkbe csökkenő indexel jelentsük be a következő szezonra a magyar színdarab exportjának esélyeit: azt, mire két esztendővel ezelőtt még az egész Nagykörút esküdött, mint a nemzeti vagyon és a hazai ipar egyik jelentős értéktételére, a búza mellett arra a valamire, melynek óriási lehetőségei vannak a külföldi piacokon. Sajnálkozva állapíthatjuk meg, hogy a termelők elszámitották magukat, az áru divatjátmulta, s azt a fajta budapesti vígjátékot, amely éppen a budapesti vígjáték és semmi egyéb, egykét esztendő múltán külföldön egyáltalán nem, s reméljük, Pesten is csak a legnaauobb nehézségek árán lehet majd eladni. A kartell kénytelen lesz valamilyen módon likvidálni a készletet, mely gondosan szárított budapesti vigjátéktémák, bohózat-vázlatok alakjában raktáron fekszik, s a gyártást, persze súlyos áldozatok arán, át kell állítani merőben másfajta színpadi termékekre, — olyan lépés ez, mely egy kidolgozott üzemben mindig súlyos anyagi és személyi áldozatokat követel. De ez lenne a kisebbik baj. A nagyobb baj az, hogy mégha a termelők be is látják, hogy a piac hangulata külföldön ellenük van, nem tudnak hamarosan szabadulni a budapesti piac igényeitől, a kereslet itt, ha lanyha is, mégis csak a budapesti színházi ízlés kereslete, 8 mikor arról hallok, hogy támadják a budapesti színigazgatókat, mert nem nyújtanak „újat“, rossz ember etemre csendesen a markomba nevetek. A budapesti színigazgató ma s még hosszú ideig igazán nem nyújthat mást, mint amit eddig nyújtott, mert nem kap másra publikumot. A budapesti színigazgató megnevelt magának egy budapesti publikumot, és pedig olyan tökéletesen nevelte meg, hogy ez a publikum csak nagyon lassú átmenettel, veszélyes kísérletek, költséges próbálkozások árán hajlandó majd fogékonyságot mutatni valami iránt, amely nem az, amire a budapesti színigazgatók rászoktatták. A színház válsága Budapesten már nem is válság, hanem hamis bukás, s a régi tulajdonosok elébb utóbb kényszerülnek az „utóda“ szót odaragasztani a cégjelzés mellé, ami még nem jelenti azt, hogy irodáik mélyén valóságosan ki is vonulnak a cégből. Iparkodjunk megérteni őket: nem könnyű a helyzetük. Ha nekem ma, istenőrizz, kezembe adnak egy budapesti színházat, hoay csináljak benne uj, korszerű, tisztességes színjátékot, legnagyobb zavarban lennék, mert az uj, korszerű és tisztességes színjátékhoz nevelnem kellene egy uj korszerű és tisztességes publikumot is, — egy publikumot, amely fütyül arra, aminek ma tapsol, amelyet nem az érdeke,, hogy melyik drága sztárral rezegtetem meg a könnyzacskóit és vakargatom meg a nevetőizmait, hanem uj színházi művészetet akar, abban az értelemben, ahogy világvárosok publikumának bizonyos rétege akarja ezt Berlinben, Párisban, Moszkvában, Nezuyorkban és Bécsben. Bizonyos rétege: itt van a bökkenő, s nem ott, mintha nem, lenne uj és jó magyar darab, sztár nélküli kitűnő színpadi ensemble, tehetséges és korszerű rendező Budapesten — mindenekelőtt nincs meg az a kiválogatott, odaszoktatott közönség, csak heterogén ízlésű tömeg van, melynek ízlése nagyjából mégis kialakult s a heterogén rétegek megegyeznek bizonyos közös művészi ízléstelenségben. Ezzel nem a színigazgatókat védem, mert nekem vagy akárkinek van jogom ezt mondani, de nekik csak okuk van ezt mondani, joguk nincsen reá. Ök voltak azok, az a féltucat nem is tehetségtelen, nem is műveletlen, csak részben hibásan üzleti ambíciójú (hibásan úgy, hogy tuletették a publikumot moslékkal, s most csodálkoznak, hogy elrontotta a gyomrát), részben indolensen pesti hangulatú ember, akik az elmúlt húsz esztendőben ezt a publikumot részben a maguk képére, részben a maguk nagyképére megnevelték — publikumot, szerzőt, színészt egyformán, — s most itt ülnek, nesti publikum és pesti színház, s bámulják egymást fancsali kedvetlenül, s nem tudnak mit elkezdeni. A nagy pesti színház hiába experimentál máról holnapra, a város kicsi, szegény és rosszulnevelt ahhoz, hogy a színház üzeme megrázkódtatása nélkül bemutathassa az újdonságot s gyomronvághassa a békésen emésztő publikumot azzal, ami az utolsó tíz esztendőben a külföld nagy művészi centrumaiban a dráma s a színjátszás körül uj felfogásban kialakult. Ami az exportot illeti, ne kalkuláljunk hát egyelőre vérmesen, mert a pesti szerző elsősorban mégis a pesti szinnázi közönség igényeit iparkodik kielégíteni, s ahhoz, hogy a pesti publikum színházi ízlését megneveljék, végtelenül lassú, egyenletes, önzetlen edukáció szükséges, melyet a sztár-rezsivel dolgozó pesti színház nem engedhet meg magának. Maradna a kísérleti színház, ahogy ez különben mindenhol történt, Párisban éppen uan, ahol Theatre Libre-től az Oeuvreön s Atalíer-n át Jouvet Comedie-jéig és Báty Studió-jáig évtizeden át gyomrozták a publikumot kis, szegény, kisrezsijü, nagyszándéku színházak, mint Berlinben, vagy Newyorkban, ahol 0‘ Neillt sokáig játszották műkedvelők fészerben, amig a milliós lakosságú városból rekrutáltak maguknak öt vagy tízezer embert, aki értékelni tudta, amit kapott, s elmesélte másik öt vagy tízezernek, hogy itt a sarkon megnyílt valami uj. Másképpen ez nem megy, s amig Budapesten nem csinálnak egy háromszáz férőhelyes boite-ot, ahonnan darabról darabra megrohamozzák az izléstévedése, elneveltsége és tudatlansága sáncai mögé kény szeritett publikumot, a pesti színház marad, ami volt. S importálni fogja Parisból és Berlinből azt, ami tőlünk exportra nem kell már se Párisnak, se Berlinnek. A nagy pesti színház hiába hullat krokodilkönnyeket, e pillanatban még nem tehet semmit, a közönség csapdájában vergődik, s ezt a csapdát maga állított a. Ne is kételkedjünk benne, hogy a termelők abban a pillanatban, mikor észreveszik, hogy a kipróbált sablon odakünn már egyáltalán nem, s idehaza is csak megszokásból kell, lóhalálában iparkodnak átszervezni tevékenységüket. A vén bűnös végre is holtig tanul, s miután egy életen át stricheltek a „siker“ rendőri lapja jogán, szemlesütve olyan avant-garderebegéseket hallunk itt nemsokára, hogy ámulni fogunk. Lesz itt minden, ami nincs, világnézet, politika, forradalmiság, uj beszédtechnika, freudizmus, s a „szájad, a szájad“ helyett mindaz, ami az uj színpadtól eltanulható külsőség. Azt, hogy valaki, aki egy életen át sikerrel rebegte, „a szájad, a szájad“,most szemérmesen és értelmesen kezdjen beszélni, persze nem lehet várni. De jól meg fogják tanulni, mert tanulékonyak. Amig ők 795 KRÓNIKA EXPORT, 1MPOR1
