Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-18 / 33. szám - Markovits Rodion: Az Aszfodélosz-kávéházban
Szenegálnégerek Prágában. A törzsfőnök. fájt a szivem valakiért. Nagyon sajnáltam valakit. Ha meggondolom, még most is fáj egy kicsit. Restellem magam. Szenvedtem miatta utóbbi időben. A falat sem ment le rendesen a torkomon, ha eszembe jutott. Égetett a tiszta ingem, ha rágondoltam ... —• Ki miatt volt ez, Kiéin ur? —• Az illető egy fiatalember volt, Galambos ur. Egy fiatalemberről van szó, aki éveken át megvonta magától a falatot, csakhogy nekem legyen öregkoromra. Egy fiatalember nekem áldozta egész ifjúságát, miattam törte magát, nekem gyűjtött. Nem nősült idején, nem alapított családot, csakhogy nekem ne legyenek gondjaim. Nem ment vasárnap a ligetbe, hogy nekem öregségemre több jusson. Áldozatul dobta az ifjúságát, .csakhogy nekem tisztes öregségem legyen... —• Volt is, Kiéin ur ... —- Volt... Vagyonos, jómódú ember lettem öregkoromra. Jómódúvá tett az a fiatalember, akiről beszéltem. De minden falat a torkomon akadt, mindig eszembe jutott, hogy az a szegény fiú ezt a szájától vonta el. Ha fát tett a tűzre a cselédem, azt mondtam magamban: most az ő fájánál melegszel. Ö fázott, te melegszel. Egy darab fát nála hagyhattál volna. Nyáron a ligetben, vagy a fürdők parkjában orromba hasított az illat: az ő fiatal tüdejének is juthatott volna valamicske. Legalább ennyi. A levegőt is elvették tőle. Hej, te komisz öreg ember — igy szóltam magamhoz százszor is egy nap —, te önző öreg ember: te ezt mind tőle loptad, ez mind az övé volt. Nem hagytál nála semmit ezekből. Miért engedted, hogy érted mindenről lemondjon a szegény fiú? Hiszen te nem is tudod úgy élvezni ezeket a javakat, ahogy ő tudta volna, az ő fiatal és rugalmas idegeivel... Nagyon fájt ez nekem, Galambos ur ... Fájt, de már nem segíthettem rajta ... Most is nyom ez az emlék. Hangosan tanult éjszaka, ez az önfeláldozó fiatalember, de csak azért, hogy engem, vén szamarat, oktasson. Készen kaptam tőle mindent, amit tudok. Illetve, amit tudtam. Bölcs embernek tartottak, holott voltaképpen semmit sem tudtam, ez a fiatalember adta át nekem szorgalma kincseit. Az a fiatalember, akiről beszélek, az csinálta a nagyszerű beszédeimet, az csinálta az okos számadásaimat. Ö hozta nekem készen a véleményeimet a dolgokról ... Én csak árnyéka voltam neki, én csak habzsoltam az ő munkájának eredményeit... De éreztem ... mindig éreztem . .. hogy nem jogos ... nem erkölcsös, egy fiatalembernek elvenni a fiatalságát és azután eldobni őt. Éreztem, sőt tudtam, hogy amit egyszer elvettem tőle, soha nem adhatom neki vissza.... minden falatnál, amit ettem, éreztem, hogy tőle vontam el... Éreztem: bitang vagyok, hogy elfogadtam ezt a nagylelkű lemondást... éreztem, hogy ezt soha többé nem tehetem jóvá... éreztem, Galambos ur, hogy az ő nyomorúságán épült a gazdagságom, hogy az ő szükölködéséből született a bőség körülöttem ... éreztem, Galambos ur, hogy bűnös vagyok és ez nagyon kinos volt ... az megmérgezte az életemet... — Nem lehetett volna jóvátenni, Kiéin ur? —- Nem lehetett, Galambos ur. Egyszer elment és soha nem láttam többé ... Neki köszönhetem a vagyonomat, de soha nem tehettem könnyűvé egyetlen percét e fiatalember szűkös és önfeláldozó és munkás életének... Nem adhattam semmit gazdagságom idején e páratlan ifjúnak ... —■ Ez szomorú. Kiéin ur ... Engem meg ... képzelje, egy könnyelmű ifjú tett tönkre. Nekem nagyon rosszul ment az utóbbi időben, Kiéin ur. Engem kifosztottak és öregségemre nem hagytak meg semmit. Ültem öregségemre a hideg vackomban, magam hasogattam kínosan a fát, ha volt, mig combomat a köszvény hasogatta. Szégyenkezve jártam ősz fővel az emberek között, kinos rongyaimban. Ez a fekete ruha volt az egész vagyonom. A temetésre tartogattam. Ha nem halok meg hamarosan, még ettől is meg kellett volna válnom. Utóbb már csak erre a fekete ruhára vigyáztam. Meghagytam, hogy ebbe temessenek... Azt a lelketlenséget, Kiéin ur, hogy egy ilyen gazdag embernek, amilyen én voltam fiatalabb koromban: nem hagytak egy pohár bort, egy pohár meleg bort öregségemre, nem hagytak egy gondatlan percet... Azaz, hogy csak az a lelketlen fiatalember nem hagyott, akiről beszélek ... Duhaj éccakákért feláldozta egy öreg embernek karéj kenyerét, tivornyákért nyugalmas odúját, néhány múló és silány ölelésért: egy szerencsétlenné tett öreg embernek vigasztaló pipa dohányát.... Sallangós lószerszámért: a kar ossz éket, melyben ülhettem volna. Esztelen virtusokért egy beteg öreg embernek agyonhajszolt testét. Pezsgős tivornyákért a meleg levesemet, mely bús öregségem vidámitotta volna. Pazar ruhákért: lehúzta öregségemre rólam az egyetlen váltó ingemet... Na mindegy ... Mindegy most már ... A vándorok kinéztek az Aszfodélosz-kávéház nagy ablakán a hömpölygő Létbe vize felé, melynek idelátszott az ezüstszínű fodrozása és amelyen túl ott pompáztak az eliziumi mezők ... Az Aszfodélosz-kávéház pincére, mikor látta, hogy a vendégek már sokat beszéltek s fáradtan merülnek emlékeikbe, egy-egy pohár vizet tett elejbök. A vándorok mohén nyúltak a viz után és fenékig kiitták a poharat. Mikor megitták a vizet, értetlenül néztek egymásra és mosolyogtak. Be akartak mutatkozni egymásnak, de csak nézték egymást és mosolyogtak. A kávéház pincére pedig újból teletöltötte kancsóját a Létbe ezüstös vizével...
