Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-11 / 32. szám - Kosáryné Réz Lola: Az elbizakodott asszony
kövér hölgy veszekedett, mert azon a helyen, ahol ketten álltak, a fizika törvényei szerint csak egy férhetett volna el. _ Irtózatos, — gondolta az asszony. — Hány férfi lakik ebben a városban? A napokban olvastam a kimutatást ... Miért, hogy az ötszázezer férfi közül éppen ez az eo-y került mellém a villamosban? Még azt találja hinni, ho°y készakarva estem a karjaiba. Szörnyűség! — Hogy a csuda vinné! — gondolta a férfi. — Egészen csinos kis asszonyka, azt láttam. De, hogy éppen ő legyen! Még kitelik tőle, hogy azt gondolja, én jöttem utána! • , Félve, lassan, mintha Meduzafőre kellene tekinteniök, s mégsem tudnának valami belső parancsnak ellenállni, tekintettek vissza mind a ketten. Hátha tévedtek? A következő pillanatban visszakapták a fejüket gyorsan. Nem tévedtek. De nem is gondoltak már arra, hogy szándékosságot tételezzenek fel egymásról. Most csak arról volt szó, hogy feltűnés nélkül eltávolodni igyekezenek mielőbb. Az ám, ha lehetett volna. A kalauz csengetett, a kocsi hirtelen indult, a perionról most tódult csak be a kocsiba öt vagy hat uj utas. Úgy odaszoritották az aszszonyt a férfi mellé, hogy a belső zsebében hordott cigarettatárca körvonalait érezte a karjával. — Rettenetes! — suttogta az asszony égő arccal, hogy a férfi is hallja és vegyen tudomást róla, hogy kénytelenségből tűri a dolgot. — Az — mondta a férfi és mosolygott. Többet aztán nem beszéltek egyelőre. Mind a kettő szenvedő arcot csinált és igyekeztek nem egymásra nézni. A villamos utasai pedig, mintha valami titkos hatalom vezette volna őket, nemhogy elsodorták volna egymás mellől, de valósággal egymáshoz láncolták kettőjüket. Az asszony apró kalapja alól kihulló könnyű hajfürt megbirizgálta a férfi nyakát. A férfi kabátgombja meg-Bagoly zsákmánya mellett. nyomta az asszonyt. Akaratlanul felszisszent. A férfi nagy üggyel-bajjal kigombolta a kabátot, mert nem akart neki fájdalmat okozni. A legközelebbi kanyarodénál, ha lehetséges, még közelebb kerültek egymáshoz, a kigombolt kabát két szárnya közt volt az asszony, a férfi szivén. Botrány! Irtóztató! Ha nem zörgött volna a villamos, nem zsongtak volna az utasok, hallotta volna a szive dobogását! És lehetetlen volt megmozdulni. A férfi arckifejezése lassan megváltó zott. Előbb komor volt, most szinte diákosan jókedvű. Legszívesebben elnevette volna magát. Mici itt van nála, a karjai közt, a kabátja alatt és minél mérgesebb arcot csinál, annál közelebb szorítják hozzá és annál jobban elpirul. Minek is fordítaná el a fejét? Semmi értelme. Inkább azt a módot választotta, hogy kicsit gúnyos mosolygással kicsit arcátlan merészséggel állandóan őt nézte, az arcát, a haját, a szemét, a száját, a nyakát. A lábát egy csöppet tovább mozdította, az asszony térde beleütközött az övébe. Mici felsóhajtott. Meddig tart még ez a gyötrelem? Végre, végre leszálltak néhányan! Felállt a kis szürkeruhás anyóka, megfogta az aszszony karját és rámosolygott fogatlan szájával, rávillantotta szúrós, szürke szemeit. A helyet köszönte meg? Vagy azt akarta mondani, hogy Mici leüljön? A következő pillanatban titokzatos, gonoszkodó mosolyával eltűnt a leszállók között, mintha a föld nyelte volna el. Az asszony azonban nem akart leülni a helyére. A világ minden kincséért sem! E- löször is nem ért volna vele semmit, mert a hely közvetlenül Béla mellett volt s ő távolabb akart kerülni tőle mindenáron. Másodszor pedig Bélának kellett volna megköszönnie, mert Béla három hölgyet és két urat tartott vissza több másodpercig s kínáló kézmozdulattal intett feléje: —■ Tessék! — Köszönöm, nem ülök le, —
