Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-04 / 31. szám - Drasche-Lázár Alfréd: Probléma
arra nevelték volna, hogy maga keresse meg a kenyerét. Rokonai nem igen lehettek; hisz soha, de soha ismeretlen arcot nem láttam náluk, az orvost kivéve, az is csak nagyritkán járt ott. Ez a gondolat óráról-órára erősebben foglalkoztatott, végül pedig annyira elhatalmasodott rajtam, hogy néhány napra rá, valami ellenállhatatlan kényszernek engedve, levelet Írtam a fiatal leánynak; elmondtam, ki vagyok, miként jutok hozzá, hogy beavatkozzam a dolgaiba, meg, hogy boldognak erezném magamat, ha segítségére lehetnék. Még aznap este postára adtam a levelet és ha nem is vártam azonnal választ, mégis azt gondoltam, hogy pár napon belül feltétlenül Írni fog a lány. De bizony, elteltek hónapok is és nem kaptam feleletet. Pedig nem utazott el a fiatal leány, sem el nem költözött; hiszen láttam, amint járt-kelt, tett-vett, vagy édesanyja régi íróasztala előtt olvasgatott, rendezgetett. Már azt hittem, hogy tolakodásnak tekintette a levelemet és bosszankodtam, hogy egyáltalában irtani; majd napirendre tértem az eset fölött, sőt arra sem néztem többé, ha diktálás közben megálltam az ablak előtt. És ekkor egyik délelőtt bejelentették nekem a fiatal leány látogatását. Gondolhatja, hogy abbahagytam a munkámat s nyomban fogadtam őt. Eseményszámba ment az én száraz életemben, hogy ily váratlanul szembekerülök egy fiatal, fölötte csinos növel, akit évek óta ismertem és mégsem ismertem s aki akaratán és tudtán kívül valahogyan hozzám tartozott. Ez az első találkozásunk nagy meglepetéssel járt. Én egy életunt valakire voltam elkészülve — s ehelyett kedves, vidám, bizakodó teremtést ismertem meg, akit éppen csak a gyász kötelezett bizonyos tartózkodásra. — Eljöttem, hogy személyesen megköszönjem megható érdeklődését irántam, —- mondta, még mielőtt alkalmam nyílt volna rá, hogy néhány banális szóval megismételjem részvétemet. — Csak azt sajnálom, — folytatta a leány, — hogy nem már évekkel ezelőtt szereztem tudomást erről Amerikai divatőrületek. Gwu Les, hollywoodi szépség uj „fülbevalódivatot“ kreál. az érdeklődésről. Mekkora könynyebbséget, mily jóleső vigaszt meríthettem volna ezek alatt a hoszszu, szomorú évek alatt abból a gondolatból, hogy itt, szemben, van valaki, egy kedves bácsi, aki velem érez és én reám gondol! — Bizony, — feleltem ennyi közvetlenség láttára majdnem zavartan —, de ha már nem tudunk változtatni a múlton, hát legalább most pótoljuk a mulasztásunkat. Boldog volnék, ha bármivel is bebizonyíthatnám, hogy valóban igaz és baráti érzelmekkel viseltetem ön iránt! Tehetek valamit az érdekében? A fiatal leány egy pillanatig rámszegezte nagy, barna szemét, majd elmosolyodott és megrázta a fejét. — Nagyon kedves magától, — szólt — de azt hiszem, ön nem tud rajtam segíteni ... — Hogy-hogy? Hát olyan nagyot kíván? — csodálkoztam én — avagy tévednék és mégis olyanok az életkörülményei, hogy nem szorul rá idegen segítségre? Ennek persze magam örülnék a legjobban. — Dehogy! — felelte a fiatal leány és lemondóan legyintett. -—- Valamikor, igen, jómódban éltünk, de aztán... Ne is beszéljünk róla. Néhány szép régi bútorom, képem, ezüstöm van, egyéb semmi. De én nem tudok tőlük megválni! Legalább addig, amig nem kívánja tőlem a legvégső szükség ... — De miből akar megélni? — vágtam kissé türelmetlenül a szavába. Klári elkomo.ro dott. — Ha én azt tudnám, — felelte. — Lássa, — folytattam, — éppen ezért ajánlottam fel önnek szolgálataimat. Nem volna kedve dolgozni, irodába járni például? — Nem értek semmihez. Valamikor nem gondoltunk arra, hogy szükségem lehet rá, később pedig egészen lekötött szegény anyám ápolása. — Annyi baj legyen! — feleltem. — Bizonyára igen rövid idő alatt meg tudná tanulni azt, amire leginkább szüksége van, gépírást, gyorsírást. Bizonyára tud angolul, franciául? — Tökéletesen.
