Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-07-21 / 29. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

jutna, hogy ismerik már egymást, jóbarátok. Megfordulnának, visszanéznének egymásra, egymáshoz futnának. Kaironfogná Terkát és hazakisérné Álmokházába. Mind a kettejüknek ez lenne az otthona. Régi helyükön állnának a régi bútorok, a nagy karosszék a kandalló mellett,' a poircellánasszony ép karral a vitrinben. És ép lenne mindaz, ami most csorba, csonka és beteg.

Tumma nesztelenül nyitott be a szobába, megállt a küszöbön, némán nézte az elmélyedt embert. Azután odament hozzá és vállára tette a kezét:

— Mi bajod? — kérdezte halkan.

Karmel nem felelt. Megfogta Tumma, kezét ’ és behunyta szemét, ügy simogatta ezt a kezet, mintha a Torkáé lenne, úgy morzsolgatta ujjait, ahogy a Danubiuszpincében búcsúzott Terka hosszú, előkelő ujjaitól. Tumma részvéte nyomban elillant. Megint elnevette magát, egy kicisit érzékien már. Karmel föleszmélt... nem Torka. Csak a barátnője, Tumma.

— Bolond vagy! Eressz el! — nevetett a lány és ki akarta szabadi tani kezét.

Karmel fölnézett, látta a lány nevető száját, csillogó fogát. Terka barátnője, Tumma. Együtt dorbézolt vele Moszkvában, együtt ült vele a tescheni hadbíróság börtönében. Tudja minden ügyét, minden titkát. Mindent meg lehet tudni tőle. Szívesen elárulja, ha arravaló valaki faggatja: azért jóbarátnője. Most itt van, megfogta. E'lereszsze? Csak jobban magához húzta. A lány kacagva kapta el fejét a férfi csókja elöl. De ez játék volt csak. Egy pillanat múlva engedelmesen adta oda a száját.

Egyikük sem kereste ezt a kalandot, amelyben mind a ketten a bódítás örömét érezték csak. Tumma — elvből? megszokásból? — elvette Terkától a rajongó szerelmest. Karmel odacsapta Tumma emlékét a Zsófikáé mellé ... akarnom kell csak és vagyok valaki. Azért se pusztulok el!

Egyiküknek sem volt fontos a dolog. Tudták, hogy nem lesz folytatása, ebben a rövid órában örökre elintézték egymást. És hálásak voltak egymásnak azért, hogy a hazudozás és az erőszakos elmélyitési próbálkozások sutba való dobásával rögtön megtalálták a jóbarátság egyszerű emberi hangját.

—- Mesélj róla! — mondta Karmel, amikor megint együtt ültek már a Danubiusz-pincében.

Nem kellett nevet mondania. Tumma mesélt.

Franciról, a pápaszemes német kígyóról, aki haimuboritotta vén szivének első és utolsó szenvedélyével szerette az öreg, kövér és előkelő Tarján grófot, elkésett marlitti romantikával a múlt század kilencvenes évéinek a végén és ugyanakkor, ugyanúgy és ugyanazzal gyűlölte a szép és haszontalan Ildikót. És miközben lelkiismeretesen kalauzolta Terkát a dér die dais sikamlós ösvényein, gyilkos máglyát gyújtott meg a kislány lelkében. Ezen a máglyán halt tüzhalált a szerencsétlen Ildikó, ezen égett porrá a nagy selyem,ágy, a sok puha szőnyeg, a lágyan omló függöny, a bűnös zongora, az egész ház. Gazember volt mindenki, aki egy pohár borra vagy egy csókra betért a vörös házba. Szent ember egy volt csak közöttük. Tarján gróf. Franci szentül meg volt győződve arról, hogy Torkának a gróf az apja. Végtelen éjszakákon, amikor a letompitott muzsika és kacagás is fölverte őket álmukból, fantasztikus történeteket mesélt Torkának arról, hogyan jön majd el érte egyszer Tarján gróf, hogy hazavigye az Nancy Carroll és Doris Hill filmszinésznők homokba ásták magukat a strandon, mert szerintük ez a szépség és az egészség megőrzésének valódi titka.