Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-14 / 28. szám - Irodalom, művészet • Komlós Aladár: A pesti szinház halottaságyánál
Ez a címe annak az ankétnak, amelyet „A toll“ cimü uj pesti hetilap színházaink bukásának okairól rendezett. „A toll“-at még nem ismeri a szlovenszkói olvasó, pedig érdemes megjegyeznie a nevét: tiz esztendő' óta, a forradalom óta az első komoly szándékú és komoly színvonalú hetilap Magyarországon, ahol évek óta csak újsággá terebélyesedett, frivol Intim-Pista-rovatok burjánzanak a körutakon. Az uj hetilap főszerkesztője: Zsolt Béla, legszorgalmasabb munkatársai pedig: Márai Sándor, Ignotus Pál, Pásztor Árpád és mások. „A toll“ ankétja nem az első és nem az utolsó, amelyet színházaink csődjéről rendeznek. Pár évvel ezelőtt még őrültnek és istenkáromlónak nézték volna, aki a szkepszis és kritika szavait merte volna hallatni színházaink ünnepén, aki ki merte volna mondani, hogy az a műsor és az a rendezés, amelyet minálunk látni, egyáltalán nem a teteje Európa színpadi produkcióinak. Két—három éve azonban egymást érik a színházi csodák Budapesten. Az idén a Magyar roppant össze és — ki tudja, hányadszor? — a Belvárosi. Miért? Engedjék meg, hogy ezúttal másokat, „A toll“ munkatársait, (akik között olyan szakemberek vonulnak fel, mint Bárdos Artúr) szólaltassam meg magam helyett: „Rendszerint van egy félgazdag ember és annak színésznő szeretője van. Így alakulnak nálunk tőkeerős színházak. A gazdag ember azt akarja, hogy barátnője szerepeljen, a színigazgató azt akarja, hogy a gazdag ember szerepeljen és ebből a három ismert egyenletből alakul ki a pesti magánszínház élete.“ „Elérdektelenitették a színpadot. Álirók álszindarabjaival álközönségnek áléletet mutattak be.“ „Meghalt a magyar dráma, meghalt az export. Tizenöt, húsz év előtt útra kelt a magyar színdarab és pénzt, hirt jelentett. (Bár mindkét eredményét nagyon is túlbecsülték odahaza.) Ma? ... Magyar darab alig kerül színre külföldön.“ De ne tessék félni, a bukott színigazgató jövőre újból fel fog támadni. Hogyan? így: I ROBALtH, MŰVÉSZET „Miközben a tagok nagyrésze végigéhezte a nyarat, kölcsönökből élt, vidéken ripacskodott, miközben a színházi szállító a nyári üzlettelenségre való hivatkozással csöndben kiegyezett hitelezőivel, a színigazgató előbb szép barnára sült a Lidón (Reinhardt is mindig ott nyaral), aztán leszaladgálta a lábait és végül tényleg megtalálta a „palit“, aki társigazgatói címét, művésznők kilátásba helyezett barátságáért, óriási jövedelmek reményében ideadta azt a 30— 40.000 pengőt, amit óvadékul kell letenni. Aztán szerződést kötött a ruhatári bérlővel, felvett egy kis pénzt a büffébérlőtől, eladta pausáláron a színházi függöny hirdetési jogát, valami kis uzsorakölcsönt is szerzett forgótőke céljaira, szóval a művészet szolgálatába állította az összes erre hivatott tényezőket. A szezon tehát biztosítva van, fel a függönyt, kezdődhetik az előadás!...“ „Ma már a színház is csak vállalkozás és semmivel sem fontosabb vállalkozás, mint egy nagy gyár, egy nagy export vagy import kereskedelmi cég. S a két színház csődjében sem szabad a nemzet vagyonosodása vagy a nemzet kultúrája szempontjából nagyobb veszteséget látni, mint abban látunk, ha egy nagy pénzintézet, egy nagy ipartelep, vagy egy nagy áruház felszámol. Sajnálni kell azt a néhány száz színészt, színpadi munkást, aki kenyér nélkül marad s azokat az iparosokat, akik a színházi üzemben találták meg életfeltételeiket, de bocsássa meg nekem az Isten, ha ezeket sem sajnálom jobban, mint azt a néhány száz bankhivatalnokot, aki néhány hét múlva esetleg az uccára kerül vagy azt a néhány száz, sőt gyakran néhány ezer ipari munkást, aki kenyér nélkül marad, ha a gyár kéményei kialusznak.“ Azok a jámbor kislányok, akik bizonyos színházi hetilapok jólmegfizetett lelkes közleményeiből merítik világnézetüket és tájékozottságukat, talán keresztet vetnek ijedtségükben, ha ezeket a gonosz sorokat olvassák. A pesti színház meghalt, vagy legalább is nagyon beteg. S kevesen vannak, akik gyászolnak érte Komlós Aladár. Könyvespolc Galambot oárok Mihályi Ödön versei. Írók Kiadóvállalata, Pozsony, 1928. Mihályi Ödön tragikus haláláról c.sa.k akikor kaptunk hírt, midőn könyvének méltatása már kiszedve feküdt nyomdánkban. A kritika egy élő és fiatal, szóval fejlődésben levő lírikusnak szól. Mihályi váratlan halála természetesen azt követelné, hogy a költő eddigi munkásságát, mint lezárt egészet kezelje a bíráló. De Mihályi realizmusra hajlamos lirizmusában éppen úgy, mint egész intellektuális egyéniségében a megállás nélküli eszme forrongás volt a legrokonszenvesebb. Mihályi Ödönről alig valaki tudja, hogy szlovenszkói költő. Sohasem keresett kapcsolatot az itteni irodalom embereivel és orgánumaival. Nyilván ö is csak véletlennek tartja, hogy éppen Csehszlovákiában él s nem síit magának literáris pecsenyét az itteni adottságok fölkin álkozó lehetőségeiből. Százszázalékosan avantgardista lírikus, de a magyar avantgardizmus gyakran erőszakoltan bizarr útkeresése valami puritán és mégis hedonista szemléletté tisztult benne. Ez az első tekintetre igénytelennek tetsző költészet a művészi forradalmiság mély, emberi gyökereiből táplálkozik. A falu csöndes, de produktív életformái közé került intellektus megbékélt, időnként mégis felötlik benne a Város, mely felnevelte: „Most jöttem Parisból, de inár alszik bennem a boulevard, Kialudtak az áruházak tüzreklámai a meddő bogdányi éjben. És hol vannak a régi pesti uccák, pincérlány szerelmem, kávéházi barátaim, és hol vagy te egy, kivel együtt sirtunk októberben, mikor közénk lőttek a rendőrök és mellénk vágódott egy nyomorult munkás? Én szerettem a trillázó villanyosokat, a gyárkéményeket, a hatemeletes házakat, szerettem az automobilt, a tömeget, az ivlámpák fényét, fenyegetését; a bírói reform javaslatnát a kormány ellen szavazott. & Ugyancsak e törvényjavaslat szavazásakor történt, hogy Poincaré távolléte miatt valósággal felzudultak a radikálisok. — Ez már a mi személyünk ellen irányul. André Hesse békéltetőén közbeszól: — Dehogy uraim, csupán ma reggel minisztertanács volt és szavaztak. Szavaztak azért, hogy meatudják, vájjon Poincaré eljön-e. Nos, uraim, a többség ellene szólt. £í Jaques Sadoul, a kommunisták bálványa, vidéki elvtársai előtt anekdotaszerű beszédeket tart. — Amikor Chiappe, a rendőrség főnöke letartóztatott, a következőket kérdezte tőlem: — Mondja csak Mr. Sadoul, ha önök, kommunisták a kezükbe kaparintják a hatalmat, mit csinálnak velünk, rendőrökkel ? — Uram! — mondottam neki kimérten — válaszom a párt egyhangú ítélete alapján nyugszik; önöket vagy lelőjük, vagy felakasztjuk, vagy pedig tudásukat hasznosítani fogjuk. Az elvtársak itt beleorditottak: — Le lesznek lőve! — Elvtársak, el kell mondanom azt is, hogy mit válaszolt Mr. Chiappe: — Jobb szeretnénk, ha felhasználnának minket. Természetesen a kis történet nem egészen hiteles és csak Mr. Sadoul képzelőtehetsége mellett tesz tanúságot. & Foch marsall temetésén történt, hogy amikor a kardinálisok az Invalidusokhoz érkeztek, a katonáknak tisztelgést vezényeltek, ellenben a miniszterek megérkezésénél nem volt „rendre les honneurs“. Az egyik miniszter meg is jegyezte: — Már a papok is népszerűbbek, mint mi! Jól nézünk ki! Vaszary Gábor. A pesti színház halottaságyánál
