Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-14 / 28. szám - Sándor Imre: Dr. A. barátom
lak, hogy menjünk vacsorázni. Te nem akartál jönni, randevúd volt, de én addig erőszakoskodtam, mig velem jöttél. Egész este izgatott jókedvem volt, te folyton faggattál, hogy mi van velem, én nem árultam el semmit. Azon az estén csókoltam meg Ilonkát először. Augusztus ötödikén felmentem hozzád ... így rekonstruálta barátom szerelmének történetét a mi barátságunk képeihez igazítva, én élénken emlékeztem az összes találkozásokra és most utólag belémömlött ezekbe az emlékekbe a barátom érzése. Furcsa kiteljesedés volt ez: visszafelé elmúlt időkre mélyítette és fonta szorosabbra a barátságot, azonfelül uj ajándékot kaptam az elmúlt időkből-« magamban, belül, végigcsináltam, barátom elbeszélése nyomán, az egész szerelmet, éreztem az első csók izét, belémvágott az első kétely, a múltam meggazdagodott érzésekkel, amiket a női szeszély, hajlandóság és eltaszitás vágott föl akkor a barátomban, most énbennem. Régi borivó, ismeretlen uj zamatu bort ittam, valósággal csettintettem a borban zaimatosodó elmúlt évek izére ... Elmentünk hazulról, hólyagosán. Beültünk egy vendéglőbe, ettünk, sört ittunk hozzá nagy korsókból. A sör föl oldotta bennünk és iszétvitte testünkben a konyak erejét. Vidáman szökkentek el belőlünk gondolatok, élmények, megállapítások, amiket eddig elhallgattunk egymás előtt. Az élet iránti komoly tiszteletünk gyors tempóban hajlott át a csofolódásba, az alkoholtól felfütött bátorságunkban könnyedén lendültünk fel a küzdelmes élet színvonala fölé, mint ügyes, gyakorlott tornász a nyújtó fölé. Kezünkben morzsolgattuk az életet, valódi köveivel és színes üvegjeivel, egymásnak hajigáltuk őket és mulattunk rajtuk. — Az élet csak annyit ér, amennyit mulatni lehet rajta, mondtam. — Az élet a humor termő trágyája •— tettem hozzá és sokáig nevettem ezen a mondaton, mint valami kitűnő viccen. A barátom velem kacagott, csurogtak a könnyei, néha sírásba csuklott a nevetése, de aztán megkönnyebbülten sóhajtott. ... Hogy kiialudtuk ennek a kedves napnak a mámorát, majdnem minden este együtt voltunk. Én voltam az orvos, barátom a páciens, aki köteles volt elmondani pontosan a tüneteket, a szubjektív panaszokat, amikből én minden nap megállapitottam a betegség stádiumát. — Nagyon rossz még? — kérdeztem egyszer tőle, hogy találkoztunk, talán egy héttel ama délelőtti élmény után. A barátom arca megvonaglott, enyhe, szenvedő mosolyra, fáradtan intett, nem válaszolt. — Csak sört inni! — mondtam. — A sör a legjobb háziszer a szerelem ellen. Butit, kábít, szétáztatja a legkeményebb szenvedést is. Menjünk be ebbe a kocsmába! Áztattuk a szenvedést. A barátom hallgatott, én nem akartam zavarni, csak az arcát figyeltem. Szép szomorú kifejezés enyhítette az egyébként harmonikus arcot. — Mire gondolsz? — szóltam végre gyengéden. Dr. A. szomorúan sóhajtott. — Valami butaságra gondoltam. Az irodában ma biztosítási végrehajtást kellett kérni valaki ellen, akiről kiderült, hogy már mindene le van foglalva ... — No akkor már jó, ha ilyenekre gondolsz — mondtam nevetve, hogy elrejtsem nem kellemes meglepődésemet. Forró nyári nap a Hortobágyon.
