Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-07 / 27. szám - Wallace. G. H.: Kisértet a hajón
harang. Vájjon kinek ihuazák? — gondolta elborulva és megemelte süvegét. Az öreg gvárdiiánitól aztán megtudta, hogy fráter Boldizsár a haldokló. — A régi, kedves, ártatlan pajtás — hatódott meg Ecsedy — de hát mi történt vele? A gvárdián komoran, kimérten felelt: — Nem ártatlan. Megtévedt bűnös, aki nem birt ellentállni az ördög incselkedésének. Most majd az örök bíró előtt felel vétkéért... — Nem értem. Mi bűne lehetett neki? — kérdezte a hadnagy, egészen elhülve. A gvárdián pár szóval elmondta a „gonosz tolvajságot“. Ecsedy fakóra váltan hallgatta. Egyszerre kitört. Nem bírta tovább. És dadogva, elfulladt zokogással kiáltott fel: — Ó, hát ez lett az én meggondolatlan tréfámból!... Hiszen az iszákot magam rejtettem el fráter Boldizsár kámzsájában. Azt hittem, ez mindjárt kiderül... nem is gondoltam később rá ... Kegyelmes Isten!... És ö, a tiszta, az alázatos, a szent — hallgatott... Most a gvárdián arca torzult el. Megrendültén kulcsolta össze kezét s szeméből kibuggyant a könny. Rángó ajka az ősi imádság szavait mormolta: És bocsásd meg a mi vétkeinket... Aztán, amennyire öreg csontjai bírták, végigszaladt a folyosón s fellármázta az egész klastromot. — A harangokat — parancsolta szinte eszelősen — minden harangot húzzatok meg ... egy szent búcsúzik tőlünk ... fráter Boldizsár ... én drága fiam ... Hangja sírásba csuklóit. És megszólaltak a klastrom harangjai. Az őszi alkonyathan aranytüzü viaszgyertyák gyultak. És megindult a meghajlott fejű barátok éneklő sora, lefelé a sötét lépcsőkön, a bűnösök cellájába, ahol fráter Boldizsár elsárgult arccal, lecsukott szemmel feküdt a penészes szalmán. A harangok zúgtak, a gyertyák ragyogtak és a visszhangos falak közt zengett a zsolozsma... A haldokló még egyszer fölemelte fejét s szelíden, boldog mosollyal nézett a gvárdián mellett zokogó hadnagyra. Megértett mindent. Valamit mondani akart, de már nem volt ereje hozzá. Visszahanyatlott fekhelyére és meghalt. A barátok ott térdeltek körülötte. KÍSÉRTET a hajón IRTA: G. H. WALLACE ELSŐ RÉSZ. I. — Hová megy? — kérdezte a hölgy csodálkozóan. A buldogg-képü férfi nem válaszolt. Fölemelkedett helyéről, székét gépies mozdulattal közelébb tolta az asztalhoz, s lomha léptekkel kezét a nadrágzsebében tartva átment a termen. A pincérek súlyosan megterhelt tálcákon ezüst levescsészéket, karcsú üvegeket, kristály-poharakat balanszírozva tisztelettel tértek ki utjából. Mind ismerték Mr. Rasselyer-Brownt, aki három hét óta az előkelő párisi szálló első emeletének legdrágább lakosztályát lakja, minden este ebben az étteremben vacsorázik és a legnagyobb borravalót adja. A „jobbsarok kettő“ asztalnál, a zenekar mellett egy magányos fiatalember ült. Kifogástalan szmokingja, nyírott bajusza és fényes gallérja lényeges része volt egyéniségének. Az amerikai eléje terpeszkedett. „Álljon föl!“ A francia kissé zavartan, meglepetten tekintett a buldogg-emberre, de aztán, tétován fölemelkedett. A tányérra tette a villát, mellyel épp egy borjusült falatot szúrt föl, s jobbjából is eleresztette a kést. Ösztönszerü mozdulat: ha az ember bemutatkozik, akkor a kezének szabadnak kell lennie. De nem került sor bemutatkozásra. Mr. Rasselyer- Brown jólcélzott csapást mért a párisi ifjú szeme alá. A fiatalember egész hosszában elterült a szőnyegen. A szomszéd asztaloknál a vendégek fölugráltak. A fizetőpincér elörohant s izgalmában ecet helyett finom csemege olajjal kezdte dörzsölni az ájultan fekvő ember homlokát. Az épp szünetelő zenekart dirigense egy pillanat alatt működésbe hozta és a lármát még lármásabb jazzbandszámmal igyekeztek tulrikoltozni. Az amerikai ügyet sem vetett a zűrzavarra. Jámboran visszatért asztalához, karon fogta feltűnően szép, fiatal feleségét, (aki legalábbis huszonöt évvel fiatalabb kellett hogy legyen nála) és a lifthez vezette. ,•— A számlát küldjék föl a szobámba! -— szólt oda a kiszolgáló pincérnek. A knock-out-tal elintézett francia megbízásából másnap két ur jelent meg Rasselyer-Brownnál. Az amerikai gyáros ugyan a párbajt középkori hülyeségnek nevezte, de azért minden föltételbe belement. Szombaton hajnalban a Bois de Boulogneban találkoztak. Elsőnek a francia lőtt. Nem talált. A ibuldogg-arcra alig észrevehető gúnyos fintor ült ki, Rasselyer-Brown körülményes nyugalommal célzott s lövése után ellenfele fejest zuhant a fűbe. Az amerikai átadta pisztolyát a vezető párbajsegédnek, megemelte cilinderét és fölszállt a tisztás szélén várakozó autójára. A soffőrt odaküldte a sebesült körül foglalatoskodó orvosokhoz, hogy érdeklődjék ellenfele hogylétéről. Mig a sofför odavolt, a New York Héráid párisi kiadásának közgazdasági rovatának olvasásába merült. Ellenfelének sorsa nem nagyon érinthette, mert amikor a sofför visszatért és megtette jelentését, még csak le cm tette az újságot. — Haza. Felesége még ágyban feküdt, amikor belépett hozzá. -— Mi történt? — kérdezte az asszony eliszonyodva. — Talán megölted? Cinikusan fölkacagott. — Szó sincs róla. Csak a tüdejét lyukasztottam át kissé. — Szörnyeteg! A nő undorral mérte végig. Félt ettől a nyers, goromba férfitől, gyűlölte. Rasselyer-Brown nem tudta elviselni, hogy felesége két szót is váltson valakivel s a szeme mindig vérbeborult, ha az asszony idegen férfira barátságosabb pillantást vetett. Például ez a párbaj is. A szerencsétlen fiatalember egész büae az volt, hogy az étteremben rá merészelt mosolyogni a szép amerikai asszonyra. És Rasselyer-Brown elfogta ezt a mosolyt... Leült az ágy szélére.-— Átkozottul praktikusak ezek az európai törvények, —- mondta megelégedetten. — Ha valaki útjába áll az embernek, hát egyszerűen lepuffantja. Az asszony fölé hajolt és meg akarta csókolni. A nő izzó gyűlölettel lökte el magától. A férfinak fejébe futott a vér, vállonragadta és vadul megrázta a gyönge teremtést. Az asszony nem mert ellenkezni tovább és lehunyt szemmel tűrte, hogy a buldogg összecsókolja arcát, vállát, mellét.
