Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-06-23 / 25. szám - Csehov, Anton: Történet egy hölgyről akinek a lelke nem volt hétköznapi

fölismerése... Ah, ne kényszenitsen rá, hogy visszagon­doljak ezekre a dolgokra! Egyedül kellett hozzáfognom életemhez ... Az intézetben való kellemetlen évek után jöttek az ostoba regények, a fiatalság baklövései, az első félős szerelem ... Közben harcolnom kellett környeze­temmel. Borzalom! Kétségek kínoztak, az életben való hitetlenség egyre magasabbra törő árnyai. Már magam­ban sem hittem!... De ön író és ismeri a nőket... Ön meg fogja érteni ... Vártam a szerencsémre, igényeim nagyok voltak! Vágyódtam rá, hogy ember lehessek! Igen, ember akartam lenni! Ezt tartottam legfőbb boldog­ságomnak. — Csodálatos asszony — hebegte Woldemar s ismét a karkötők helyén csókolta meg a nő ápolt karját. — Nem önnek, de az emberi szenvedésnek csókoltam most kezet! Emlékszik Raszkolnikovra? Ö is igy csókolt. — Oh Woldemár! Vágytam a dicsőség után... mu­zsika és fény után, mint minden nő, akii — miért legyek szerény? — nem hétköznapi jellemmel rendelkezik ... Szomjaztam a rendkivüliségeket... De nem asszonyia­­kat! És akkor ... akkor egy gazdag aggastyán akadt utamba, egy tábornok... Értsen meg, Woldemar! Nem volt az önfeláldozás. Csak magamról való lemondás volt. Nem tehettem másként. Hozzátartozóimat gazdagokká tettem ezáltal, én utazhattam és kedvemre jótékonykod­hattam ... De szenvedtem, Woldemar, irtózatosan szen­vedtem, elviselhetetlen pokol volt az életem; undorodtam a tábornok öleléseitől, bár, ezt be kell vallanom, a gene­rális annakidején bátor katona volt. És voltak percek... borzalmas percek! Csak az a gondolat tartotta bennem a lelket, hogy az aggastyán mindennap meghalhat s akkor uj életet kezdhetek majd, odaadhatom magam annak, akit szeretni fogok, boldog leszek... És megtaláltam ezt az embert, Woldemar, Isten a tanúm rá, hogy megtalál­tam. A hölgy kipirulva csapkodta a levegőt legyezőjével. Arca siralmas kifejezést öltött. — És egy napon meghalt a tábornok... Vagyonát rámhagyta, szabad voltam tehát, mint a madár. Most el­érkezett volna a pillanat, hogy boldog lehessek ... Ugye­bár, Woldemar? A boldogság ablakomon kocogtatott. Csak be kellett volna eresztenem és mégis... valahogy nem megy a dolog! Woldemar, könyörgöm, hallgasson meg!... Most adjam oda magamat szerelmesemnek, a szeretője, a barátnője, ideáljainak hordozója legyek... boldog leszek ... megnyugodjak végre? ... De milyen alávaló és buta módon van a világon minden berendezve! Milyen csúnya minden, Woldemar! ‘Szerencsétlen vagyok, szerencsétlen, szerencsétlen! Ismét egy akadály áll előt­tem! Ismét érzem, hogy a boldogság elfutott tőlem mesz­­szire. Micsoda kínok, ah, ha tudná, micsoda kínok! — Mi történt? Mi vagy ki áll most az útjában? Beszéljen! — Egy másik gazdag aggastyán ... A legyező eltört és betakarja a hölgy csinos arcocs­káját. Az író öklére támasztja gondolatoktól súlyos fejét, sóhajt s egy emberismerő és pszichológus arckifejezésé­vel támaszkodik hátra a bársonypamlagon. A mozdony fütyül és zakatol s a lenyugvó nap sugarai vörösre festik az ablakokon lógó függönyöket... Polgári week-end a városvégi kiserdőben.

Next

/
Oldalképek
Tartalom