Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-06-23 / 25. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

„Hat napon át dolgozzál s a hetediken pihenj meg“ — úgymond az Ur, mert ö is megpihent, miután megteremtette a káoszból a földet, az eget, a csillagokat, a növényeket, az állatokat és az embert.

És felkerekedünk szombaton, hogy a hetedik napot ott unatkozzak át a klorofilban gazdag természet „lágy ölén“, ahová rendeltettünk s amit civilizációnk végzetesen megtagadott.

Megindul a gyárak, a bürök, az üzletek, a hivatalok szürke hadserege; sajttal, kolbásszal és érzelmes áhítattal felszerelve zarándokolunk el az élet forrásához, az ünnepi csendben tunyán bóbiskoló mezökre.

Az agráriusok és a hangyák világa az. S a városi nyárspolgár, ha népes családja körében végighever az árnyas domboldalon s mohón szívja le mélyre a földszagu levegőt, hősnek érzi magát, az egészséges és rusztikus élet mártírjának, aki vértezel nélkül, a győzelemre való kilátás nélkül — Don Kihót módjára — harcol a darazsakkal, dongókkal és a szúnyogok prepotens zászlóaljaival.

Legyünk őszinték! A sors mindig is fölényes túlerőben volt vágyainkkal szemben. Hiába akarsz pipacsot és búzavirágot gyűjteni kedvesed örömére, ha végzeted a gyárak kohóihoz vagy a tintatartó mellé parancsol.

A week-end az emberiség utolsó vétója egy mostoha és igaztalan élet-séma ellen, mely kikergette a natura paradicsomából, mert megizlelte a tudás fájának gyümölcsét. Hajh, régen megkeseredett már az alma édes ize szánkban! Vasárnap vezekelni járunk ki a zöldbe. Elnézzük a füveket, a fákat, a bűbájosán kanyargó csermelyt; hallgatjuk a madarak énekét, kiknek nevét nem tudjuk, mert nem készültünk akkor, aznap nem voltunk az iskolában. Lám, lám ezt veszítettük, könnyelműen herdáltuk el a gigantikus örökséget, a természetet, dobra kerültek a hegyek és völgyek, a tavak és folyók, a napsugár s a tiszta oxigén. Parasztok és hernyók uralkodnak a termőföldek világában.

Ám, ha már minden jussunkat elvesztettük, legalább vendégek Lehessünk itt az ősi portán, azon a napon, melyen megpihennünk szabad.

Mennyi baj, gond, küzdelem, elkeseredés és újrakezdés szorul két week-end közé, az élet isivár hétköznapjaiba. Week-endtől week-endig izzad és vérzik az ember.

Week-end! Van, aki pompás Bugattiján vágtat ki szombat délután a pittoroszk nyári égboltozat bárányfelhői alá, van, aki villamosban szorong; de a legtöbben mégis az apostolok jármüvén talpalnak ki ama jobb világba, mely még e földről való.

Én a városban töltöm a vasárnapokat. Az uccák és terek félig üresen lebzselnek a porban. A rikkancs életuntán, de fáradhatatlanul kínálja szenzációs portékáját a járókelőknek. Az emberek földreszegzett tekintettel sietnek el a falak mellett. Mintha szégyenlenék, hogy még ezen a napon is ittrekedtek a beton-labirintusban. Menthetetlenek.

Estére gályákká! és mezei virágokkal dúsan megrakva futnak be a kirándulók, ruhájukat megszaggatta az inda és tövis. Fáradtak a gyaloglástól és a természettől, a tiszta levegőtől. De optimistákká lettek huszonnégy óra alatt. S az életben való hitnek ez az adagja boldog narkózisban tartja majd őket egy újabb héten át s akkor kezdődik az egész elölről.

Hétfőn reggel Íróasztalánál ül, pultja mögött áll, dolgozik elkárhozott koronája a teremtésnek, az ember.

De mint a megpendített húr, sokáig bong-zeng még lelkében a rigó füttye, a leveli béka komikus kurutyolása. És a kávéházi törzsasztalnál is el lehet mondani — kissé kiszínezve -—- a legutolsó vasárnap kalandjait.

A week-endeken általában nem sok szokott történni, mégis kirthatatlan nyomokat hagy férfiak és nők és gyermekek emlékezetében. A föld jó, okos és türelmes. Az