Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-06-16 / 24. szám - Früschel, Georg: A hatalom kulcsa

Baloldalt: A belgrádi kisantantkonferencia egy érdekes képe. Benes és Mironescu miniszterek; mögöttük a konferencián résztvett laptudósitók. — Jobboldalt: Kohut Pál, a Csehszlovákiai Magyar Labdarugók Szövetsége kapitánya.

és a gyilkos Sarkos közt valóban meg lettek volna ezek a bizalmas vonatkozások. És az aláírás: Sokras! De hiszen ez lehetetlen.

Sokras! — ez Sarkos neve volt megfordítva, ezt maga Éva Drekiel mondta el neki. Mindez akkor azt jelenti, hogy a „Gyónás“ cikke, mely Drekielnét örökre kompromittálta, Sarkos saját müve volt, aki igy hálálta meg Éva szerelmét.

— Este küldték ezt el nekem. Mit szól hozzá? — kérdezte Jadwiga.

Willovskynak nem volt ideje a kérdést megválaszolni. Az autó megállt Dreikielék háza előtt. Az inas jelentette, hogy asszonya délután eltávozott s azóta nem jött vissza.

— A legroisszabbtól tartok, — szólt a lány. — Mit tegyünk?

— A szerkesztőségbe kell mennünk!

Jadwiga csodálkozva nézett rá, a sofför megkapta a parancsot.

Willovsiky biztosat akart tudni, bizonyosságot pedig csak a „Gyónás“ főszerkesztője szolgálhatott neki. Nem tudta elhinni, hogy Sarkos lett volna a gyalázatos cikk szerzője.

A lány közeledett a kijárathoz.

— És különben semmi mondanivalója nincs számomra? — kérdezte Sarkos s hangja remegett kissé. — Soha többé nem látjuk egymást.

Jadwiga úgy tartotta fejét, hogy Sarkos nem láthatta az arcát.

— Nem, semmi mondanivalóm nincs.

A sötét bársonyfüggöny összecsapódott Jadwiga mögött.

Sarkos utána bámult, majd Willovskyhoz lépett.

— Ugyebár, érdekes ez, Doktor Willovsky?

— Micsoda?

— Az egész. Lung tanár halála, a szisztéma és a telefon. Milyen pompásan függnek össze a dolgok. Önnek különben érdemei vannak ez ügyben. Idejekorán értesítette a bankot. Remélem, most már mindent megért.

— Hogy érti ezt?

— Úgy gondolom, hogy van-e még egy sötét pont ebben az ügyben az ön számára. Szívesen nyújtok felvilágositást. Nekem már úgyis mindegy.

— Nem, azt hiszem, mindent tudok.

— Akkor hát mehetek.

— Kérem, maradjon még. — Willovsky gondolkodott. — Ez az egész beszélgetés olyan különös.

— Ez igaz, doktor Willovsky.

— Valóban van még valami, amivel nem vagyok tisztában. Honnan tudta ön, hogy én Jadwigával akkor egy képkiállitásra mentem.

— De hiszen ezt ön maga mondta Trenzinnek az én jelenlétemben.

— De ezt mondtam: 4 és 5 óra között leszek ott, ön mégis úgy tudta, hogy 3 és 4 óra között.

— Nem volt tulnehéz leolvasni az arcáról, hogy nem akarja magát Trenzin által zavartatni, mig Jadwiga kisasszonnyal beszél. Egyszerű dolog. De most talán mehetek?

Willovsky zavartan mondta:

— Azok után, amiket mondott, hogy mindenféle balesetek fenyegetik, talán mégis jó volna, ha elkísérném.

Sarkos oly arckifejezéssel nézett Willovsky szemei közé, mint még soha eddig.

— Ugylátszik, eddig tulsziigoruan bíráltam önt felül, Willovsky. Mégis van magában hamisítatlan érzés, csak nehezen találja meg a helyes utat.

Erősen megszorította a kéziét.

— Isten önnel!

Megfordult és oly gyorsan hagyta el a házat, hogy a magántanár már nem tudta utolérni.

XVI.

Még aznap délután beteljesedett a szép szőke Éva Drekiel sorsa.

Sétakocsizásról tért haza s a félhomályos budoárban ott találta férjét, amint az ö íróasztalát kutatta át és végignézte leveleit.

— Mit csinálsz? — kérdezte.

A férfi rekedten válaszolt: