Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-20 / 3. szám - Komáromi János: Nyári garázdálkodás
A tél szórakozásai. A szlovenszkói nagy körvadászat után. meggyőződés, hogy nem igen fogod többre vinni a lakatosinasságnál...“ S ezekután részletesen kitértem a föltalált és megcsufolt fénykép mostoha állapotának ismertetésére. Postafordultával megjött az édesanyjuk válasza. Értesített, hogy levelem tartalmát szószerint közölte Jánossal, aki a fénykép sorsára vonatkozó soroknál hirtelen nyaka közé kapta a fejét s példátlan zavarában egyetlen kérdést tudott csak kimakogni: — Anyukám, sokála gyön le hozzánk apuka? A kérdés tendenciája első tekintetre is komikusán átlátszó. Ha ugyanis sokára, úgy két-három hét múlva indulok le hozzájuk a Balatonhoz, akkorára minden föltevés szerint elfoszlik a haragom s ebben az esetben minden föltevés szerint elmaradnak a következmények. Édesanyjuk, hogy megbékítsen valamennyire, néhány csillapító szóval arról értesített levele végén, hogy János ünnepélyes fogadalmat tett előtte: a jövőben tartózkodni fog mindennemű egyéni akciótól és egyéb kilengéstől. Hinni lehet ennélfogva, irta az anyjuk, hogy javulási szándéka permanens természetű lesz ezúttal. János félnap óta oly megható csöndben húzza meg magát, hogy az több a kelleténél. Sok-sok csalódás után reménykedni próbáltam megint Persze ezúttal is csúfos csalódás ért! Valami tiz nap múlva magam is fölkerekedtem, hogy meglátogassam őket vagy két hétre. De riasztó hírek fogadtak már a vonaton. így döbbenettel tudtam meg a többi közt, hogy szenvedélyes kártyás lett, mióta nem láttam. Sajnos, a hir szóról-szóra valónak bizonyult, sőt a szomorú valóság még ennél is több volt. Mert hamisan játszott. És pedig rendszeresen. Ebédidötájt toppantam közéjük s éppen otthon találtam a család valamennyi tagját; édesanyjuk meg a leány a konyha táján foglalatoskodott, János meg Ágnes-nénje az egyik kiságyon ült törökmódra. Játszottak. De mialatt Ágnes a tisztességes játékmódnak megfelelően keverte és adta ki a kártyát, János szemmelláthatóan csalt. Abban a szempillantásban, amint a szobájukba léptem volna, Ágnes kétségbeesve kiáltott fel: — Hogy nem ég ki a szemed, te ember! Már megint csaltál! Nem értek a kártyához, Ágnes azonban azonnal magyarázni és részletezni kezdte János szomorú megtévelyedését. Eszerint arról volt szó, hogy színre szint kellett volna adni, János azonban, mivel nem volt megfelelő lapja, kezének egy cikkázó lendületével a tartalékkártyák közül kapta ki a megfelelő szint s úgy próbált csaklizni. Az aggasztó az volt pedig, hogy ezt a magáról való megfeledkezést valami ötször cselekedte meg egymásután. Szemrebbenés nélkül, közömbösen. Két fillér volt ugyanis a bankban s azt szerette volna kiharácsolni mindenáron. Amikor elővettem négyszemközt s felvilágosítottam, hogy eljárása súlyos karakterbeli defektus, még neki állott feljebb: — Ági nem tud káltyázni s azélt álulkodik lám! És akkor, a legnagyobb lelki nyugalommal beseperte a bankot. Anélkül persze, hogy megillette volna a két fillér. És zsebrevágta. Még abban a negyedórában eltiltottam mindenféle kártyát. Attólfogva sokat kószáltunk a határban s még többet paskoltuk a Balaton vizét. János büszkén mutatta be
