Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-09 / 23. szám - Krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Egri Viktor: Dezilluzió
K R OVI k\ a könyvhét is lezajlott és lezajlottak a különféle ,,napok“: gyermeknap, repülőnap, motornap, virágnap, ésatöbbi — itt a nyár, nem szívesen mászkálunk az uccán ezeknek a tömegmozgalmaknak szinterén. Ami a tanulságot illeti, nagyrészt igen biztatóak. Kiderült, hogy a közönséget, némi szelíd presszióval, rá lehet szoktatni, hogy érdeklődjön, művelődjön, jótékonyságot gyakoroljon, vásároljon — beveszi az orvosságot ez a nagy gyerek, csak oda kell tartani a kanalat a szájához. A könyvnapon például — most már beszélhetnek, amit akarnak — tulajdon szememmel láttam a Vevőt, bizonisten. Tanúim vannak rá, ő volt az, a sátor mellett, ahol vagy harmincán álldogáltunk, irók, meg kiadók, meg könyvkereskedők — odajött és vett. Persze, nem igen férhettem hozzá, az ilyen illusztris férfit rögtön körülfogják, de ő olyan kedvesen és közvetlenül társalgóit mindenkivel, mint valami akármilyen író, vagy művész, Zsigának és Ferinek és Miskának még a vállát is megveregette és kérdezte, milyen volt a termés — mondom, olyan kedves, egyszerű, közvetlen volt, én bátorságot vettem és a közelébe furakodva autogramot kértem tőle. Adott is, mosolyogva és megcsípte az arcom, kedvesen, na te huncut, mondta, aztán valami jót Írjál, igenis mondtam, kezitcsókolom, Vevő bácsi. Ezen a sikeren felbuzdulva, ajánlanék most még egy utolsó napot. Étel-napnak, vagy ebéd-napnak lehetne nevezni. Hogy hogy gondolom? Nagyon egyszerűen. Egyre-másra hallja az ember, hogy nagyon sokan nem akarnak enni, ebédelni, vacsorázni. Sajnálják a pénzt, vagy mi a csuda — kérem, tönkremegy az a sok élelmiszerkereskedő, vendéglős. Konyhákat kell felállítani az uccán. Nagy üstökben főjjön az étel, asztalok mellé le lehessen ülni. És rá kell kényszeríteni a járókelőket, igenis, rá kell kényszeríteni, szép szóval, erővel, hogy ebédeljenek — nézze meg az ember! Mégis hallatlan, nem akarnak ebédelni. Ha kenyeret nem, hát kalácsot! Karinthy Frigyes. Dezilluzió Az ember a háborúban Egy teljes évtized kellett ahhoz, hogy az élő lelkiismeret egyetemesebben megszólaljon, a tiltakozó szellem fel merje idézni a vérfürdő nyomasztó napjainak emlékeit és kegyetlenül lemeztelenítenie a valóságot. Jó volt eddig hinni a békében és felejteni a múltat, jó volt megnyugodni, elbújni az adottságok meggyőző ereje elől. De a háború nem tűnt el a föld színéről, hasztalanul paktumoznak, hasztalanul kötik meg a barátságos szerződések egész sorát, üléseznek és fogadkoznak, a gáz használata azért meg lett szavazva, a rém ott ül a nyakokon és egy óvatatlan pillanatban szét fog terülni az egész világon, szörnyűbb alakban, mint eddig jelentkezett. A lelkiismeret tehát hangot kapott és tiltakozott. Tiltakozott már régebben is, a háború alatt, amikor forradalmi tettet jelentett, (Barbusse: A tűz, Leonhard Frank: Az ember jó, Romain Rolland: Clerambault, stb.) vagy közvetlenül utána (Upton Sinclair: Jimmy Higgins, Fritz v. Unruh: Opfergang, John dós Passos: Három katona stb.), de éppen az utolsó két esztendő az, amelyben a szó felelősségét vállaló és az idő szellemét átérző iró hangsúlyozottabban tereli a figyelmet az emberre, aki belesodródott a háborúba. Egy évtizednyi hallgatás után, mialatt a diplomaták, államférfiak, hadvezérek és levitézlett nagyságok elmondották memoárjaikban védőbeszédüket, az iró eljutott odáig, hogy vállalni merte élményei pőre kimondását. Az iró várt, kikristályositotta magában a gondolatot, hogy annál elementárisabban törjön ki belőle a vád és a panasz, az iró hallgatott, de csak amig megérezte, hogy további némaságával a háborút előkészítők munkáját alátámasztja. Amikor tehát már minden kontár eldadogta mondókáját, jelentkezett végre a véleményadásra, a szólásra a legilletékesebb: az ember, a megnyomorgatott, ölésbe hajszolt kreatúra, az ismeretlen katona, aki véren, bűnön és szennyen túl az ember életjogát, az élet szentségét merte ajkára venni. A körmönfont háborús gépezet alatt felmorzsolódó, véres cafatokká tépett ember elmondja csendesen, nagy szavak, gesztusok, jelzők nélkül élményeit: bemutatja magát. Az időtávlat végkép elintézte a háború fenségességét, végkép leszámolt a mítosszal, amelyet a múlt irodalma örökérvényűen akart a háború köré költeni. Arnold Zweig (Der Streit um den Sergeanten Grischa) egyszerű történet keretében rávilágít a háborús gépezet lelketlenségére. Grischának, ennek a jámbor együgyű léleknek el kell pusztulnia, ki kell őt végezni, mert kompromittálta a háborús gépezetet, megzavarta embertőrlő munkáját. Georg von der Vring Soldat Suhrenje szimbóluma az ágyutöltelék embernek, Erich Maria Remarque hőse, az ismeretlen katona, végigéli a frontélet minden borzalmát, hogy egy napon, a fegyverszünet küszöbén, amikor a hadiparancs azt jelenti, hogy nyugaton a helyzet változatlan, a sors kegyetlen iróniájaként elpusztuljon. A helyzet csakugyan változatlan, de egy ember, a kollektív szenvedés megtestesítője, reménytelenül elhull, ahogy csak ez a halálraítélt generáció pusztulhatott el. Homályban maradt, nehezen megközelíthető érzéseket próbál megközelíteni Remarque, belenyúl a lélek ősi, állati rétegeibe, ahol már a lélek rezdülése szinte belefolyik a testi valóságokba, olyan mélységeit érinti az embernek, de a művészileg szinte tökéletes valomásaiban, gyakran, a kelleténél gyakrabban, érezni a szépet és érdekeset kereső iróembert, akiben mintha kegyelet volna e felidézett múlttal és szeretet az emlékekkel szemben. Ludwig Renn naplójában kevesebb művészi eszközzel, puritán erényekkel, de sokkal lényegesebben és mélyebben nyúl a háború komplexumához. Egy közlegény beszámolója ez a könyv. Renn figyelme a katona minden viszonyára kiterjed, átfogóbban, több adottságával látja a háborút; ez a kommentár nélküli fájdalmasan őszinte beszámoló eddig a legnagyobb etikai erővel döbbentett rá a front valóságaira, a lealjasitott kreatúra testi gyötrelmeire. Hétről-hétre újabb könyvek jönnek, melyek hü beszámolót akarnak adni a múlt borzalmairól. Az orvos (Carossa), a hadifogoly (Markovics Rodion fájdalmasan életes és nagyvonalú riportja) után megszólal a szanitéckatona (A. M. Frey: Die Pflasterkásten). Jönnek ezek a háború megtagadásával, gyűlöletével átitatott dokumentumok, a humanista szándékkal, állásfoglalással, embervállalással teli írások. A dezilluzió irodalma volna ez? Akár Renn adatszerű, zolai erejű vázlatát, illetve naplóját, akár Markovicsnak a fogság gyötrelmeire oly páratlanul utaló hatalmas riportjára gondolunk, még mindig nem kaptuk meg maradéktalanul a háború igazi arcát és igy nem kaptuk meg a Háború Regényét sem! Utalnom kell Komlós Aladárnak egy évekkel ezelőtt közölt kis tanulmányára, amelyben jóval a háborús élményirások inváziója előtt rámutatott arra, hogy ez az egész irodalom célját veszti akkor, ha az iró a téma érdekességét ragadja meg, érdekesnek, sőt izgatónak láttatja a harcteret, ezzel szinte akaratlanul vonzóvá teszi és nem döbbent rá, hogy a háború ostoba, sivár, mítosz nélküli unalmas valóság, aljas állati nyomorúságok láncolata. A háborút megjárt olvasó emlékezni akar, a művészi alkotáson keresztül jobban meglátni azt az időt, amelyet ő is átélt, a háborús élményirodalmon át közelebb akar jutni önmagához, ezért van ennek az uj élményirodalomnak ma olyan nagy keletje. De az emlékébresztés nem elég. Nem elég, ha nem olyan mély, hogy gyűlöletet tudjon fakasztani. Gyűlöletet a háború minden formája és megnyilvánulása iránt! Nem holmi pacifista elábrándozást, amely engedményeket ismer, hanem az ember lealjasitása, ölésbe hajszolása, számmá degradálása ellen fellázadó gyűlöletet, ezt a termékeny tiltakozást, Hölgyeim és uraim,
