Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-06-09 / 23. szám - Vozári Dezső: Cukrászda - Irodalom, művészet • Neubauer Pál: A zene válsága

amelynek teremtő ereje meg tudná vál­tani *a világot. Jöjjön el a gyűlölet or­szága ott, ahol a szeretet kardokkal tör az élet szentsége ellen! Egri Viktor. Cukrászda Minden fekete és keserű errefelé. A kormos tűzfalak sötéten strázsálják az udvarokat, a szobák alacsonyak s penész meg salétrom terem bennük. A gondok keserűek. Kevés az öröm. S a bánat e tikkasztó sivatagjában enyhét adó oázisként csalogatja magához a fáradt vándort az édesség nagy kin cseskamrája, a külvárosi cukrászda. A kirakatok polcai roskadásig telve krémesekkel és habosokkal, raffinált izek kéjét ígéri a marcipán-szelet. Az árak valóban méltányosak. Ismeritek-e a külváros verejték-sza­gát? A periféria gyilkos hétköznapját? A drommedár, súlyos teherautók alatt dong a kövezet, a füszerüzletek előtt sárgarépák és sápadt karfiolok fonnyad­nak a napsütésben. Az alkonyat sem hoz romantikát. A gyárak szirénái fel-felbőgnek, mint vala­mi mesebeli éhes fenevadak, akik vérre szomjaznak. A gázlámpákat meggyujt­­ják lassan. Ványadt arcú gyerekek bá­mészkodnak a cukrászda lucullusi finom­ságaira, amiket vastag üvegtábla őriz előlük. Egek, hány embercsemete nő itt fel éhesen és valami elementáris haragot hordva szivében anélkül, hogy akár egyetlenegyszer is beleharaphatott volna egy dobos-torta mámoritó húsába. Fekete és keserű ez a világ, csak a cukrászda világit benne fehéren és éde­sen megközelíthetetlen titokzatosság­ban. Ó boldogság délibábja! Izek eldo­­rádója! Avas dióból és mogyoróból, tojáspót­lékból és hamisított vaníliából varázsol­ták elő az ínynek ezt a kedves skáláját. Néhány villamosmegállóval odább, bent a városban, ügyet se vetne senki hasonló csemegékre, de itt úgy megfájditják a szivet, amint lustán ott hevernek a fé­nyes porcellántálakon, szemérmetlenül kínálva a kéjek kéjét. A boldogság relatív és senki se csíp­heti fülön. Akinek számára nyitva áll a cukrászda, többet akar, aki betelne vele, az nem jut hozzá kincseihez. A csokoládéstorta a beteljesülés szim­bóluma a külvárosban s a cukrász, aki hófehér vászonsipkában áll boltja ajta­jában vagy a szomszédos trafikba jár át trécselni, politizálni, — a periféria Dá­nosává magasztosul. Szeretem ezt a világot sötét figurái­val és örömtelen sikátoraival együtt. Itt friss erők lakoznak még, az izmok ki­domborodnak a munkától s vasárnap a repedezett gramofon haangjainál mélabus melódiák szállónak fel, fel a magasba, Isten trónusáig. Egy kerülettel beljebb selyemingre áhítozik az ember, két kerülettel beljebb egy családi ház az ambíció motorja, há­rom kerülettel beljebb már autóról és Portoroséról álmodozik a nyughatatlan lélek. De itt, a legkülső külvárosban két indián-fánkkal is el lehetne csititani a háborgó vágyakat. () jövel boldogság országa, jövel krém­mel és habbal folyó Kánaán, ahol min­denkinek jut majd csokoládé és marci­pán. Vozári Dezső. IRODALOM, NVVKSZET A zene A modern zene problémája ma sokak­nak okoz fejtörést. Ez a probléma le­egyszerűsített formájában pedig rendkí­vül egyszerű: nem a tartalom problé­mája többé, hanem tisztára alaki problé­ma. Egy nagy általános visszatérés Jo­­hann Sebastian Bachhoz: ez az úgyneve­zett modern zene. Tehát, bár egyszerű a dolog, mindenki félreérti, mindenki más­képp gondolja el s a nagy zavarnak nincs se vége, se hossza. A modern zene pro­blémája mint formai probléma egy szín­házi jelenséggel hasonlítható össze, amelyről egy elmés francia színpadi iró a következőképpen nyilatkozott: A drámairó repülőgépet konstruál, a rendező, aki minden szabály alól saját magát mentesíti, a repülőgépet autokra­tikusán autónak nézi, sőt megállapítja róla, hogy autó, erre jön a színész és úgy játsza meg a jelenetét, mintha ko­csikázásról volna szó és igy következik be a kritikus megállapítása a lapok ha­sábjain, hogy az iró evvel a darabbal —­­sántít. Mi sem könnyebb a művészetben, de különösen a zenében, mint a repülő­géptől a sántitásig eljutni. És valóban, a modern zenét egyesek olyan repülő­gépnek tartják, amellyel egy rövid idő­közben századokat és országrészeket le­het átszárnyalni. Mások azon a vélemé­nyen vannak, hogy a modern zene mind a két lábára sántít. Strauss Richárd óta tapasztalható a modern zene nagy bizonytalansága, bo­torkáló útkeresése. Az eligazodás azért nehéz, mert amig a Sztravinszki és Schönberg-féle zsenik valóban igen na­gyot alkottak, mások, akik csak maj­válsága inolják a modernséget, mesterkélt, üre­sen ható komplikáltságot vittek bele a zenébe. Hátat fordítanak mindannak, ami harminc évvel ezelőtt még az életet, a megnyugvást, a céltartalmat jelentette. Hová fejlődik a zene? Nem lehet ma még tudni. De nem is fontos. Azonban a hang­súly, hogy a vajúdó világszemlélet és vi­lágiélek megtalálja önmagát, formát nyerjen és a forma a belső tartalom adekvát kifejezése legyen. Az anyagi tartalom és a forma kettős problémája tehát a modern zene problémája és mig a romantikus iskola, amely körülbelül Wagnerrel végződik, még a tartalomra és általa a melódiára helyezi a fősulyt, addig a modern zene alakisága a forma kaleidoszkópszerü játszi könnyedségé­vel akar uj életet lehelni a zeneművészet­be, amely ma már nem elégszik meg a romantikus tartalom melodikus kifejezé­sével. Ez a különös átalakulás olyan fej­lődéssel függ össze, amely első pillanat­ra meglepő: a technika fejlődésével. A technika és a zene összefüggéséből ke­letkezett a modern zene problémája, ami­nek kézzelfogható bizonyítéka egyes komponisták ama törekvése, hogy ne­gyedhangrendszereket állítanak fel, sőt ezenfelül mindenféle más kombinációban olyan hangjegyrendszereket, amelyek az eddigitől eltérnek. A romantikus tartal­mú zene megelégedett a félhangrendszer­rel, mert a melódia tisztára csak ezt kö­vetelte meg. A modern zene negyedhang­rendszere megköveteli az emberi fültől, a hallástól, hogy változzék meg, rendez­kedjen be olyan hangok érzékelésére, amelyeket eddig nem hallott. A technika ugyanezzel a kategorikus imperativusz­­szal áll elő és a szemnek megparancsol­ja a távolbalátást, az ultraviolet sugarak felismerését és megparancsolja a testnek, hogy olyan gyorsasági rekordokat állít­son föl, amelyre az emberi szervezet semmiképpen sincs berendezve. Technika fejlődése és zene fejlődése karöltve jelentkeznek századunkban és nincs igazuk azoknak, akik egy kézle­gyintéssel szeretnék a problémát elin­tézni. Tény, hogy ma átrepüljük az óceánt, tény, hogy van rádiónk és Prá­gában hallgatjuk Londont, tény, hogy egy ember arcképét másodpercek alatt villamos hullámokkal át lehet röpíteni az óceánon. Miért ne válhatna ténnyé, hogy a fül a félhangok között leselkedő még eddig rejtett hangokat is meghallja? Ha pedig ez megtörténik és a modern fül hangskálája gazdagodott ezekkel az uj hangokkal, akkor kétségtelenül uj zenei éra fog bekövetkezni, amelynek a modern zene jelenlegi szárnypróbálgató emberei csak előfutárjai. A felette érde­kes azonban az, hogy ha majdan valóban meglesz az uj hangskála uj szinpompá­­ja, akkor Johann Sebastian Bachhoz té­rünk vissza alapjában, mert ez a XVII. századbeli német mester az oktáv néhány alaphangjából tornyositotta égig a maga dübörgő akkordjainak számtalan alaki változtak, amelyeknek lényege szintén nem az úgynevezett romantikus melódia, hanem az alakiság fenkölt játéka. Ami ma forradalom a modern zenében, az majd ebben a későbbi időpontban a Bach zenéjéhez hasonló harmonikus polifónia lesz. Neubauer Pál.

Next

/
Oldalképek
Tartalom