Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-09 / 23. szám - Szombathy Viktor: Háztűznéző
Irta: SZOMBÄTHY VIKTOR A kaput mindenesetre szintén meg kellett támasztani, mert csak a sóhajtás tartotta össze azt is. Se nyitni, se csukni nem lehetett évek óta; mint egy kipányvázott és kötelén elhullott ló: feküdt a kapu féloldalt a kerítés mellett. Meg sok minden egyéb. Szörnyű munka volt rendbeszedni, hacsak igy-ugy is; az öreg béres napok óta átkozódott még a gondolatára is annak, hogy a pap emberpárokat házasság szent céljából összead s hogy egyáltalában, minek vén embernek ifjú módra megbolondulni. Merthogy vén ember iszik, kártyázik, vadászik: az igen. Mi sem természetesebb. De hogy vén ember, még hozzá löcslábu, rendetlen, torzonborz vénség házasodni kezdjen, az már tisztára annak a jele, hogy végképp közeledik a nagy Ítélkezés, amit még békében jegyzett föl az égre a görbe üstökös. A kapuval napok óta bajlódtak, virágfirhangot is kitervelt az ur, de ki az ördög bir összeszedni annyi friss .virágot őszkor a mezőn, mert pénzért venni nem szabad, viszont a hajdani kertben uj növénynek csak az a pár szilvafafattyu hajtott ki, aminek a magját az ur tavaly őszkor pattintgatta ki az ujja közül az ablakon unalomból. De nemhogy a kapu: a szobák kérdése is egyre gyötrelmesebb s minél inkább közeledik az a veszedelmes szombat délután, mikor az ismeretlen vén kisasszony háztüznézöbe érkezik, annál inkább veszíti el az ur maradék józan eszméletét is. A virágfirhangra valót szörnyű üggyel-bajjal összekeritették a hetedik határból, több benne a kökörcsin, mint az őszirózsa s azóta három vizeshordóban hervadozik a kincs a pince odúja mögött. A madzag, amire a firhangot akasztják, már ki van feszítve a kapu fölött. Ez csak megvolna, de a vendégszobát is kitalálta az ur, annak pedig Isten legyen irgalmas, aki a vendégszoba porát felverni merészeli. Két év előtt próbálkozott vele Mári, a vén szakácsné, de kísértetnek jött ki a rettentő piszokból. Az egész udvaralja dühös. Mikor aztán mindent végre nagynehezen összeszerkesztettek volna: kapufirhang, vendégszoba, tiszta konyha, söpört udvar, kutya láncon, vakart ló és foltozott brioška: az ur, a szerencsétlen, addig gyötrődött, kutatott pincében-padláson újabb kinzóeszközöik után, mig éppen rátalált az öreg viharágyura, arra a rozsdás masinériára, amivel szüretkor húszegynéhány évvel ezelőtt, a vendégeket vidámitották a szőlő végiben. Legurittatta a vén mozsárágyut az ur és két napja dörzsölteti simára. Lelke rajta bár ne száradjon, de sok kegyetlenséget kitervelt az utóbbi két hónapban, mióta rájött az órája és kitalálta, hogy megházasodik, mert árva egyedül az élet. — Asszonyt kaptok a házhoz! — mondogatja, ráncolt pillával, mintha bizony az valami különös öröm lenne. A házhoz hozandó asszonynak csak a hire is olyan már az udvarban, hogy jótétlélek legyen a neve, ha megbarátkozni hajlandó vele valaki, amiért akkora felfordulást csinált. Mindennek a fiatalúr az oka, aki addig engedetlenkedett az öregurral, mert a bátyja neki, mig az öregur egy nap elorditotta magát, hogy házasodik, utódot kivan s arra hagyja az örökséget. Igaz, hogy a fiatalúr valami olyast mondott, hogy örüljön, akinek ez az örökség nem szakad a nyakába, de ez nem határoz: az öregur, amilyen nyakas néha, szavának állott s addig levelezett, hirdetett, szövetkezett idegenekkel, mig végre, lám, virágfirhangot és viharágyut talált ki a nép gyötrelmére, ahelyett, hogy a parcellázott birtokát sírná vissza a fináncoktól. Valami vénkisasszonyt hoz. Nem ismerik egymást s a vénkisasszony maga jön az öregurhoz háztüzet vizsgálni, ami már megint fordított dolog, de az öregurral minden história fordítva történik. A baj, szombat este, már a firhangnál kezdődött. Azaz, igazában a viharágyunál. Avagy az ördög tudja, hol s mikor, hisz homályos este volt. Annyi bizonyos, hogy a vasúttól trappban jöttek a lovak, amik a bricskát hozták s amely bricskában a hegyeskalapu vénkisasszony cigarettázott, egy másik tisztes hölgy társaságában. Úgy emelgették a fejüket, mint a gácsér, mikor gilisztát kiált. Jönnek felfelé a köves parton a kapunak, immár lépésben. A viharágyu nagyot pukkan, — az a szamár Szikora gyerek pattintotta el idöelőtt, — a lovak megrázkódnak s váratlan gyorsan rohannak az udvar belsejébe. A kocsis ordított, kaputető cserép zuhant a fejére a nagy nekibuzdulásban, a háztüznéző vénkisasszony pedig csak fuldoklott az ülésen és kapkodott két kezével. Nyakán függött az egész virágfirhang, mert az is akkor tudott lejebb csúszni a Mary Doran, a Goldwyn-Mayer-füm uj sztárja. HÁZTÜZNÉZŐ
