Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-09 / 23. szám - Szombathy Viktor: Háztűznéző
madzagjával, mikor a kocsi arra rázódott s egyenesen rátekerte magát a vendéghölgy nyakára, aki irgalmatlanul sikoltozott s nyakán a szénává aszalódott virágfirhanggal, már-már elhalt, ha nem rángatja le róla az öregur a fonynyadt kökörcsineket. — No! — orditott az öregur, mert a vak is látta, hogy a bevonulás mindennek mondható, csak sikerültnek nem. Ez a „no!“ volt aztán a Hozottisten, Aggyonisten is, az a bolond firhang megakasztott udvarias kézcsókot a dohányszagu bajusz alól, szónoklatot, mely végképp elmondatlanul maradt az öregur torkában. Meg minden (szépséget, ami egy idegen hölgy fogadásával jár, különösen, ha a kitűnő hölgy egyúttal háztüznézö is. Ezekután nem maradt más, mint kigombolyitani a nevezetes hölgyeket a szénaifirhangból, lesöpörni róluk a vakolattörmelékeket s zavartan beljebb tessékelni a verandára. A két hölgy nem titkolta a helytelen fogadtatás okozta rosszalását. Franciául zsörtölődtek egy ideig, végül is felülkerekedett bennük a jólneveltség és a hegyeskalapu olyan mosolygással, mintha a talpát csiklandoznák tüzesdróttal, kezet nyújtott a ház urának. A ház ura egy pillanatig zavarban volt. — Melyik? — nyögte végül, mire a begyeskalapu a mellén rezgő ibolyaosokorra mutatott. — Én vagyok az! — mosolyogta zavartalanul. Az öregur két karján ragadta a hölgyet s a lámpa fényébe cipelte. — A fényképe egy kicsit fiatalabb! — állapította meg röviden s a hölgy szeme közé kacsintott, ahogy ott fogta két karjánál fogva. A hölgy nyugodt maradt, úgy tetszett, zendülöbb vihar is elmúlott már a feje fölött, nem pedig korának megállapítása. Az udvari nép, már mint a konyha fönöknöje, a kocsis, a béres, meg mindenki, akinek látó szeme és halló füle helyén volt: izgatottan topogott a veranda körül. Ilyen esemény igazán nem minden héten kerülközik, aztán meg az ember bizony már csak megnézi, kit szolgál a következő esztendőben. A vélemények igen eltértek. Hogy harcias hölgy, aki nem átall cigarettázni, az megállapítódott rögtön, a dolgok kezdeténél. Viszont gazdag lehet, fülbevalóit, gyűrűit, ékszereit illetve. Az ördög tudja magát megokositani. Az öregurról sem lehet elmondani, hogy hozzá szokott volna olyan vendégekhez, akik az ő személyét tekintve, jönnek háztüzet nézni. Mint egy magalábán forgó eleven áru, kellette magát, ide ment, oda ment, kétszer is rálépett a vendéghölgyek félcipőjére, amire ők félbarátságosan vicsorogtak. Mert kellemetlen helyzet is volt. Az egyik hölgy nyilván azért jött, hogy elvetesse magát a házigazdával. A másik hölgy pedig a szakértő és jóakaratu kritikus szerepét tölti be. A jóakarat természetesen egyoldalú, mert a házigazda ellen szól, a háztüznézö hölgy javára. Szegény házigazdának tanácsadója nincsen. Ilyenkor tűnik ki, milyen szörnyű veszélyekben kénytelen a férfi egyedül határozni, mig a nők világszolidaritása megkönnyíti a választás, elbírálás és határozás nehéz munkáját. így aztán a vacsora nagyon kínosan indult. Amiről a regényírók olyan könnyedén írnak, a barátságos csevegés, az inkább hajóvontatáshoz hasonlított. A barátság megvolt, ámde a csevegéshez hiányoztak az elöföltételek: tárgy, amiről csevegni lehetett volna, csevegők, akik csevegtek volna. Az öregur nagyokat krákogott, szidta a piszkos asztalkendőt, végül csupán ennyit mondott: — Ideje, hogy asszony kerüljön ezekhez a piszkos szalvétákhoz! Ez lehetett vallomás is. A két hölgy mindenesetre .annak vette és megnyerőén bólintott. A csevegés igy később is az abroszok, a kifiakult kabátok, csorbaszélü tányérok terén mozgott és sem Schiller, sem Shakespeare nem volt arra kényszerítve, hogy a sírjában forogni kezdjen, de hiszen fölösleges is háztüznézést rögtön Goethével és Homérosszal elrontani. Sokkal biztosabb téma a tejfeles bögre, aminek egy ilyen háztüznézés alkalmával még nagy jövője lehet, mig Goethének legfeljebb a múltja nagy, már pedig ami az elmúlott időket s a tisztes kort illeti, jobb az ilyen témát azonnal Anita Page és Dorothy Sebastian merészszabásu uj fürdőtrikóikban.
