Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-20 / 3. szám - Heltai Jenő: Álmokháza (2)
A jugoszláviai eseményekhez. Zsivkovics tábornok, az uj miniszter elnök. natig azon tűnődött, befüttessen-e? Körülnézett és észrevette a fűtőkészüléket. Ki sem nyitotta, tudta, hogy ilyen helyen szeptember végén nem fütenek még. Cigarettára gyújtott és csöngetett a pincérnek. A portás jött be, sunyin, alázatosan, rögtön, mintha az ajtó előtt leste volna, megszólal-e a csengő? Karmel valami vacsorát kért, egy üveg sört, újságokat, fogytán volt a cigarettája is. Föl kellett készülnie az éjszakára, hátha nem alszik? A portás lelkendezve rohant le a kávéházba, tiz perc múlva hozta is már a sonkát, meg a sajtot, a langyos, de izetlen feketét, az újságot, amelybe fehér ablakokat vágott a cenzúra. Nem vagyunk kiszolgálásra berendezve — mondta — de a főhadnagy urnák szívesen. Mindent. Én magam. Egész éjjel, akármikor. Tessék csak csöngetni. — Köszönöm. A portás nem mozdult. Karmel csodálkozva nézett rá. — Akar valamit? A portás vigyorgott. Közelebb ment hozzá. — Főhadnagy ur, van itt egy menyecske ... Karmel olyan vérfagyasztón mérte végig, hogy a nagy szál ember elsápadt és dadogva mentegetőzött: — Csak azért mondtam ... mert a tiszt urak, akik a harctérről jönnek ... Nem fejezte be a mondatot, kisurrant a szobából, örült, hogy betehette maga mögött az ajtót. Karmel elkáromkodta magát. Három év óta most volt először igazán egyedül. És ebbe az egyedüllétbe már belenyúlt egy piszkos kéz. Az első ember, akivel szóba állt, egyetlenegy szóval már fölkavarta a lelkét. És holnap a másik, a harmadik valamilyen más szóval megint föl fogja kavarni. Azokra a kérdésekre, amelyeket eddig elhessegetett magától, most felenie kell. Hazajött, itthon van, élnie kell valahogyan, beleilleszkednie abba, amit itt talál és amit el kell fogadnia, mert megváltoztatni nem tudja. Nem Isten, hogy magának uj világot teremtsen, olyat, amely csak az övé, amelyben minden úgy történik, ahogyan ő akarja. De csakugyan Istennek kell-e ehhez lennie? Hátha a véges emberi erőnek is sikerül valami efféle? Talán meg sem kell teremteni többé, talán mindnyájunkban meg is van már, csak alig tudunk róla, álmainkban látunk csak valamit belőle, olyankor, amikor az ismeretlen városban járunk, a vakemberrel viaskodunk és a porcellánasszonnyal csókolózunk! Ha mindig álmainkban élhetnénk? Vagy ha utói tudnók érni, meg tudnék fogni őket akkor, amikor elröppennek! Hol bujkál a vakember, miféle vitrinbe röppen vissza a porcellánaszszony és hol van az ismeretlen város, amelyben otthon vagyunk, bár sohasem jártunk benne! Karmel konyakért csöngetett. A portás francia konyakot kerített, Isten tudja, hol zsákmányolta ezekben a lehetetlen időkben. Egyiptomi cigarettát is hozott, régen láott ritka csemegét; rettenetesen sürgött-forgott, iparkodott, hogy valahogyan kiengesztelje. Karmel meg is enyhült egy kicsit... mit tudja ez az állat, mi fáj neki? Talán okosabban is teszi, ha kap azon a durva, kínáláson, amely imént úgy földulta és amely talán kíméletlenül és kegyetlenül, de egyszerűen és józanul kettévágja tépelödéseinek legalább egyik makacs fonalát. Nagyobb tépelődökkel is megesett már, hogy egy jóvérű, forró asszony simult hozzájuk a magányos hotelszoba hideg ágyában. Gyorsan fölhajtott egy pohár konyakot, aztán odament a mosdó tükréhez és megnézte magát benne. Hónapok óta először. A kórházban menekült, a tükrök elől. Ezen össze is veszett Lujza nővérrel. Nem akarta látni magát. Most megérett arra, hogy szembenézzen ennenma-Sándor jugoszláv király, a délszláv állam katonai diktátora.
