Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-19 / 20. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
Az arányos Páriš. Az Eiffeltorony és környéke madártávlatból. a hangja? A szeretet kell? Az övé? Vagy akárkié? Akárkié, csak az övé nem? Csakugyan nem lehet szeretet nélkül élni? És kaphatunk-e sze,retetet akkor, amikor mi magunk nem szeretünk? Türelmetlenségem már három órakor kivert a házból. Kimentem az Aréna-utra, elmentem az állatkert mellett. Megint a vak jutott eszembe. Most megértettem már, miért találkoztam vele az állatkertben. Gallusz ur a közelben lakik, szereti a csöndet, a kertet, az állatokat, a kisváros idilli életét. Leül egy padra, szüzdohánnyal megtörni pipáját, békésen pöfékel. Madár csicsergés és gyermeknevetés muzsikál a fülébe. Az oroszlán szebben ordít, mint egy kereskedősegéd és a majmok értelmesebben visonganak, mint az O-ucca balga szüzei. Amikor a Hermina-uton delet harangoznak, kiveszi zsebéből szerény ebédjét, megeszi, utána talán el is szundikál a pádon. Az örökkel beszélget. Megkérdezi, mit csinál az elefánt? Tud mindenről, ami az állatkertben történik. Este bemegy a hivatalba ... A Podmaniczky-uccában sem jártam már vagy húsz éve. Ez az ucca is beletartozott Álmokháza titokzatos világába. Megoldhatatlan rejtelmei voltak ennek is. Szegény, elaggott, megkopott rejtelmek! Megvannak még, maradéktalanul. Meg a pocsolyába fulladt üresen tátongó tenniszpályák, amelyeken húsz évvel ezelőtt fehérruhás és fehércipős hercegek és királykisasszonyok dobták egymásnak a könnyű labdát. Mintha csókok röpködtek volna a háló fölött... ki kapja el, ki adja vissza ügyesebben? Meg a Bajza-ucca titokzatos alagút ja. Ma még feketébben ásít rám, mint húsz évvel ezelőtt. Akkor nagyon szerettem volna fölfedezni, nem ezen az alaguton át szátlitják-e a Szondy-uccai pénzhamisítók a zsákokba varrt arany- és ezüstpénzt Újpestre, hogy ott tutajokra rakják és leusztassák az Alsó-Dunán a Senki szigetére. Eljutottam a Ferdinánd-hidhoz, gyermekkorom vörös hidjá'hoz. Nyers téglafalát már-már feketére mázolta az idő és a korom. Alul a fülkében rogyadozó térddel áll a félmeztelen istenasszony, egyik kezében kagyló, a másikban háromágú szigony. Osztrigaevő vén kokott, bágyadtan, sárgán néz maga elé a kiszáradt medencébe. Feje fölött ütött-kopott címer, elmosódott betűk. Vörös téglafal, meztelen asszony, töredezett címer... ezeknek a babonás jeleknek a révén nemcsak Álmokháza tartozott a titkok birodalmába, beletartozott ez a szomorú híd is az alatta elfutó sínekkel, a távolban ásító pályaudvar furcsa őrházaival, végtelen raktáraival, hangos műhelyével és piszkos mozdony-istállóival. Korán volt még. Nem vártam a föl járónál, fölmentem a keskeny, sáros lépcsőn a hidra. Ugyanazzal az izgatott kíváncsisággal, amellyel gyerekkoromban és úgy hajoltam a pályaudvar hóbamerült, rozsdás sínéi fölé, mint akkor. Maró füstjüket a vonatok ima is úgy csapták arcomba, mint húsz évvel ezelőtt, amikor égő szemmel néztem, hogyan kígyóznak el a híd alatt a távirópóznák és a zöldszemü szemaforok mentén az ismeretlen város felé. A szén lett-e rosszabb azóta, vagy a szemem gyöngébb... ma nem álltam meg könny nélkül. Álmokháza is egyik állomása volt ennek a liget messzeségébe vesző útnak, amelyen a tüzokádó fekete sárkányok haragosan dübörögtek tova. Órákig néztem utánuk és talán előbb érkeztem meg az ismeretlen városba, mint ők. Hányszor láttam álmaimban az ismeretlen várost! Hatalmas kupoláit, tornyait, kertjeit, szökőkútjait! Csak embert nem láttam soha benne! Mintha mindenki elköltözött volna belőle, gaz
