Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-19 / 20. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
dátlanul hagyva az aranyoszlopos palotákat, a széles márványuccákat. Járt-e álmában más is már az ismeretlenvárosban? És olyannak látja-e mindenki, mint én, változatlanul mindig ugyanannak? Vagy mindenkinek más várost épít képzelete? Mire való ez a város? Hol van ez a város? Valaki szelíden megérintette karomat. Fölnéztem. Irén állt melletem. Alighanem egy kis idő óta már. Aggódó arccial figyelte, hogyan nézek bele a szürke decemberi ködbe, hogyan keresek valamit a ponyvával letakart farakások és szénhegyek fölött millió mérföldnyi messzeségben. Láttam arcán, hogy attól félt, le akarok ugrani a hídról a sínekre a vonat elé. — Hazamegyünk — mondtam Irénnek. — Bátran jöhetsz. A házmesternél elküldtem hazulról. Félt egy kicsit, de azért engedelmesen jött, boldogan surrant be a kapun. Mialatt a kaput bezártam, fölszaladt az emeletre, kinyitotta a lakást, ő eresztett be. ügy várt az ajtó mögött, mint valamikor régen a Ferenc-köruton. örült a lakásnak, gyerekesen megsimogatta a bútorokat. A telefont megcsókolta. Azt mondta: — Ezen beszél velem a drága ... Amikor benyitott a hálószobába' és meglátta Iczky grófné ágyának a mását, összecsapta két kezét: — Az ágyam! Dr. Winter Aladár nemcsak a házat vette meg, megvette a bútorokat, a méltóságos szép régi bútorokat is. A nagy karosszéket, amelyben Iczky grófné a kövér öreg Tarján gróf ölébe ült. A kis szalon vitrinjét, amelynek csipkés polcán a porcellánasszony kecsesen emeli magasra a fehér karját, reménytelenül várva merev páváskodásából való megváltását! Mindent megvettek? Minden ott van náluk? Hiába költöztem be Álmokházába, Álmokháza elköltözött egy József-uccai ügyvéd négyszobás polgári lakásába. Elérhetetlenül messze van tőlem, éppen olyan messze, mint gyerekkoromban volt. Mennyit kell még futnom, hogy utolérhessem? Utolérem-e Irénnél? Megtalálom-e ott a porcellánasszonyt és azt, aki a porcellánasszony? Irén nem vette észre izgatottságomat. Még mindig álmélkodva nézte a hálószobát. Fejét csóválta: — Még az ámpolna is ugyanaz ... De furcsa! Összevonta szemöldökét. Gondolkozott. Megcsókoltam: — Ne törd a fejedet. Ennél furcsább véletlenek is vannak az életben. A kárpitos régi bútorról mintázta. Ki tudja, hányadszor! Úgy mint a tiedet is... — Az enyém régi — mondta Irén büszkén. — Itt vettük ebben a házban ... — Mindent megvettetek? — Sokat. Nem mindent... csak a legszebbet... Nem mertem faggatni. Szeretném megnézni... Hívjatok meg egyszer! Irén csodálkozva nézett rám: — Nem llehet drága ... — Miért? Az urad ...? — Nem. Honnan sejtené? Tudja, hogy rosszban vagyunk Nusi miatt... Akkor nagyon haragudott. — Nusi szerencsésen férjhez ment, múltja ezzel el van intézve. Régen volt. Az urad okos és józan ember. Beszél néha' rólam? — Soha. Éppen csak azt mondta el, hogy maga kivette ezt a lakást... Én pedig, képzelheti, óvakod ok attól, hogy szóbahozzam. — Nem is sürgős. De ha az urad egyszer kiejti a nevemet, juttasd eszébe, hogy gazdag ember vagyok és talán lehet velem valamit csinálni... Talán szükségem van ügyvédre ... Irén hirtelen belemarkolt a karomba. Elváltozott arccal, rémülten és mégis boldogan kérdezte: — A gyereket akarja látni? — Azt! — mondtam elszántan. Iczky grófné bútorait szerettem volna megsimogatni. (Folyt, köv.) Német diákok és diáklányok vidám week-endje: zeneszóval a határba!
