Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-19 / 20. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
Páris madártávlatból. Európa legarányosabb városának legrégibb része: a Cité szigete. A kép jobb sarkán a Notre Dame székesegyház és az előtte levő óriási tér. Baloldalt a szárazföldön a Városháza és a Városháztér. Ez is milyen furcsa! Három évig voltam kint a fronton, ritkán jutottam nőhöz. Régi szeretőim emléke mégsem kisértett soha. Elfelejtettem a Wetter-leányokat. Elsőnek Klárit, azután Irént, utolsónak Nusit, annak emléke élt bennem legtovább. Elfelejtettem elődeiket és utódaikat. Sohasem tűnődtem azon, mit csinálnak. Arra sem voltam kiváncsi, élnek-e még? Soha egy sor Írást sem kaptam senkitől. Számomra a világ, az emberiség a frontnak egy szektorjába zsugorodott össze, abba, amelybe beosztottak. Eszembe se jutott, hogy azon túl is van élet, amely az enyéimtől függetlenül megy tovább a régi csapáson. Olyan mérhetetlenül messze volt tőlem minden, hogy úgy kiesett tudatomból, mintha sohasem hallottam volna róla. Ha néha elolvastam az újságot, idegenül hatott rám minden szava. Nem találtam meg többé azokat a kapcsokat, amelyek az eseményeket egymáshoz fűzik. És fantáziámnak mindannyiszor ki kellett állnia a körömpróbát, valahányszor egy pesti ucca, egy pesti kávéház vagy mozi képét akartam emlékezetembe visszahozni. Nem gondoltam arra, hogy végtelen a halál birodalma, nemcsak a fronton esnek el az emberek, meghalnak otthon is, ágyban, mindenféle nyugodt, polgári betegségben, melynek semmi köze a háborúhoz. Arra sem gondoltam, hogy végtelen az élet birodalma is, uj emberek születnek, fiam születik nekem is. Hogyan is gondolhattam volna erre! Nem gondoltam arra sem, hogy van valaki, aki aggódik miattam. Szenved. Sir. Szeret. És ha ez a gondolat átvillant volna is agyamon, akkor is csak Nusihoz mertem volna kapcsolni, Irénhez soha. Miért nem irta meg? Könnyebben viseltem volna ezt a két évet vagy nehezebben? Nem tudom. De a kíváncsiság talán hazahajtott volna. És akkor másként történik minden. Nem rokkanok meg és nem találkozók a vakkal. Nem hallom dr. Szebeni Virgil szemrehányásait. A múlt megmarad eltemetett múltnak, én pedig élő embernek. Hiú tépelődés! Egész héten nem láttuk egymást. Ma délután találkoztunk. Reggel megfelelőn ózta, hogy négy órakor várjam a Ferdinánd- hid följárójánál. Hiába állapítom meg józanul, hidegen, hogy nem szeretem, mégis izgat és nyugtalanít. Lelkendező beszéde, forró hangja fölkavar. Zavarodottan hallgatom, amikor szerelmes szavakat búg a telefonba. Néha azon kapom rajta magamat, hogy rámeredek a néma telefonra, türelmetlenül várom, hogy megszólaljon. Én nem merek elmenni hazulról, hátha olyankor jelentkezik, amikor nem vagyok otthon. Mégsem olyan egyszerű a dolog! Sokszor gondolok Nusi szavaira: — Nem szeret maga engem. Elfogad, amikor itt vagyok, de amikor nem vagyok itt, nem hiányzók magának. A szerelem ennél a hiánynál kezdődik... így vagyok-e Irénnel? Hijjával vagyok-e olyankor, amikor nincs itt? A garni óta akárhányszor találkozhattam volna vele. Látni akart, könyörgött. Hazudoztam neki, halogattam a találkozást. Pedig testi szomjúság kerget feléje. Elborul az agyam, amikor visszagondolok legutolsó találkozásunkra. Uj asszonyt kaptam vele, nem a Ferenc-köruti lakás Irénjét. Szemérmeset és félénket, forrót és olvadót, gyöngédet és jóságosat, egyszerre volt leány is, asszony is, anya is. Ha most gyerekünk születne, talán az lenne az igazi. Miért vonakodok a vele való találkozástól? És miért meredek mégis a telefonra, miért kell
