Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-05 / 18. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
A washingtoni állami park és a Washington-emlékmü tavaszi pompában. Nem közönségnek írja! Ez a megnyugtatás fölszabadította. Naplójában őszinte volt, mert lassan-lassan megérlelődött benne az az elhatározás, hogy az orvosnak sem mutatja meg. Minek tudja meg az orvos, mi történt ma délután? Minek tudja meg, hogy Karmel Péter annyi kaland után, harminchatéves korában, egy garni elnyűtt ágyán találkozott először a szerelemmel; minek tudja meg, milyen zavarodottan, milyen tanácstalanul nézett szembe vele, hogyan tépelődött, higyjen-e benne, örüljön-e, elorditsa-e magát: — Félkezemmel, bódult agyammal vagyok valakije valakinek, valaki szeret, valaki szenvedett és sirt miattam. Amikor a gyerekére néz, engem lát. És valahányszor azt mondja: Aladár, lelkiismerete mindig azt súgja neki: Péter. Most itt fekszik mellettem, boldogan sirdogál, azért hagyja csak abba, hogy egyszeregyszer megcsókoljon. Végtelen vallomásokat súg fülembe, bűnbánó és rajongó szavakat, lelkendezve, rémülten faggat: „Szeret maga is egy kicsit?“ Szeretem? Nem tudom! A nagy csöndből Irén ijedt föl elsőnek. — Istenem! Hány óra? Karmel elfordította a kapcsolót. A menyezetről még mindig ugyanaz a sápadt villanykörte lógott le, amely egy hónappal azelőtt. Ma sem volt függöny az ablakon és a szomszéd szobában, Zsófika és az öngyilkos százados szomorú szobájában megint egy férfi nevetett össze egy nővel. Nem változzott itt semmi. Nyolc óra elmúlt. Irén rémülten kapkodta magára bundáját és Péter kocsiért szalajtotta Valamivicset. Irén odabujt Péterhez és végtelen gyöngédséggel nézett föl rá. — Nem akartam... Nem hittem, hogy ez lesz. De boldog vagyok, hogy igy lett... És maga? Karmel szelíden a szájára tette a kezét: — Ne‘'kérdezz. Én még nem tudok felelni. Beszélni sem tudok még, annyira begubóztam a hallgatásba. Látod, a moziban sem tudtam ... Azt hitted, gonoszság ... Talán nem az ... Csak nagyon sok gyűlt föl bennem. Ijesztő, beteg dolgok. Tépelődések. Lassan, óvatosan megint hozzá kell szoknom az élethez ... hozzád! Lehet, hogy te vagy az, akit keresek. Gyerekem van tőled... talán te vagy az igazi. Talán te vagy az a fekete asszony, akiért érdemes meghalni. Nem!... Ne szólj, ne csodálkozz, akármilyen furcsán beszélek is. Úgy sem tudok egyszerre mindent megmagyarázni. Talán megérted majd... talán tudsz rajtam segíteni. Légy jó hozzám! Irén megcsókolta a kezét. — Jó leszek — mondta majdnem ünnepiesen. Valamivics kopogtatott az ajtón. — Itt a kocsi! Irén megrázkódott. Megint fölhajtotta bundájának a gallérját. Egy pillantással mégegyszer bejárta a szobát, amelyet tulajdonképpen egy pár pillanat óta ismert csak. — És ha találkozni akarok veled? —- mondta szomorúan. — Csak itt? ... Csüggedt mozdulattal mutatott a barátságtalan, hideg falakra, a függönyfalén ablakra. Karmel mem akarta beavatni a szoba titkába. Szeme úgy követte Irén mozdulatát, mintha ő is most látná először a szobát. Nem felelt. Habozott. Azután megint szóba hozta a Ferenc-köruti lakást. Makacsul visszatért rá. Amióta Irén telefonozott neki, ez a lakás éppen úgy izgatta, mint Álmokháza. A múlt, a múlt, mindig a múlt! Mindig csak azt szerette volna föltámasztani, halottaiból kikaparni. Visszamenni a Ferenc-köruti lakásba, régi helyén látni az ágyat, a díványt, ott ölelni meg Irént, ahol először megölelte! Irén a fejét rázta:
