Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-28 / 17. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
Talán erre emlékezett a moziban is, amikor elszánt ötlettel hirtelen elhatározta, hogy idehozza Irént. Moist jutott meígint eszébe, hogy itt van a karosszékben, hallgat, vár, beszélni szeretne, talán nem mer. Miért is vannak itt? Igen... Gyereke van Iréntől. Miért nem Nusitól? Jobban szerette volna. Tud-e Nusi erről a gyerekről? Gyerek? Nincs neve? Hirtelen felült: — Hogyan hivják? Halkan, félénken, bocsánatkérőn jött a hang a karosszékből : — Aladárnak. Mint... az uramat. Ez rosszul esett neki. A megalkuvás bántotta. Titokban azt remélte, hogy a fiút Péternek hivják. Irén idegesen magyarázgatta: — Nem lehetett. Az uram gyanakodó ember. Tudja, hogy magának viszonya volt Nusival... Haragudott emiatt ő is. Nem lehetett. Nusi miatt sem. Nem tudja. Klári sem tudja. Csodálom is. A gyerek úgy hasonlít magára, hogy néha megrémülök. Meg is akarom kérni, hogy ne járjon föl az uramhoz az irodába... — Nincs vele semmi dolgom. Csak a Szondy-uccai házat szeretném megvenni. De ezt elintézi más is .. . Irén elcsodálkozott: — Minek magának az a ház? — Utálom a házmesternél. Ki akarom dobni ... — mondta Karmel és furcsán nevetett. Trén félreértette. Tiltakozott. — Azt hiszi, azért telefonoztam magának, mert föl akarom újítani azt, ami köztünk volt? Téved. Nincs értelme annak, hogy magával komédiázzak. Mióta gyerekem van, nem csaltam meg az uramat. Kemény, kurta kérdések, lassú, vontatott feleletek cikkáztak ide-oda a sötétben, az ágy és a karosszék között. — Nem is csalod meg? —- Nem. — Nincs szeretőd? — Nincs! — Miért nincs? A felelet elmaradt. Uj kérdés rebbent föl, halkan, mint éji madár: — Nem kell? — Nem kell. Senkisem kell. És még halkabban a legutolsó kérdés:-— Szeretsz valakit? Irén erre sem felelt. Karmel nem faggatta tovább, elnémult ő is. Nyugtalan lélekzetük hallatszott csak a sötétségben. Aztán Irén fölállt. — Későre jár. Haza kell mennem, várnak. Kérem, gondoskodjon kocsiról... Hűvösen, szárazán beszélt, de Karmelnek úgy rémlett, hogy hangja bizonytalanabb, mint addig volt. Zsófika hangját, Zsófika szavait hallotta, az ijedező asszonyét, aki hirtelen ráeszmél a veszedelemre és úgy iparkodik elől© menekülni, hogy eléje siet. Örökölt mókáival, rugóra járó hazugságaival egyformán játsza végig valamenynyi a keltetés és a vonakodás ősi játékát, a nagy bujósdit, amelyben arra vigyáz csak, hogy a kereső megtalálhassa. Hogy is mondta Zsófikának: „Amikor idejöttél, tudtad mi vár rád...“ Irén .is tudja. Minek jött ide? Kerítő csönd, sötét szoba, forró emlékek... És egy kétéves kisfiú, akit Aladárnak hívnak, mintha ő is ügyvéd volna már. Egy kisfiú, aki sohasem fogja azt mondani neki: apám! A vére és idegen. Felnő. Egy délután beül a kávéházba, újságot olvas. Akkor arra megy egy halottas kocsi. Nem kiséri senki. Kutya sem. (Folytatjuk.) Árbócerdő a brémai kikötőben.
