Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-28 / 17. szám - Földi Mihály: Izabella
IRTA: FÖLDI MIHÁLY i. A művész a dobogóra lépett: a terem elcsendesedett. Alacsony, vézna teste kissé bizonytalanul imbolygóit a fehér fényben és a szemek füzében; hegedűjét lassan állához szorította, tekintete fájdalmasan elúszott az emberek feje fölött. Izabella, a második sorban, határozottan azt érezte, hogy a művész őt nézi s mikor a zene váratlan erővel felrepült a hegedűből, bénultan, majdnem megsemmisülten gondolt arra, hogy ez a nagy ember neki játszik. Már egész nap különös nyugtalanság hajszolta; rendkívüli esemény közeledését érezte, amelytől félt, de amelyet mégis rejtett örömmel hivott; alig várta, hogy vőlegényével elmehessen a hangversenyre. Most elomlott a széken; válla a vőlegénye karját érintette, keze az ölébe hullott, szája kinyílt és nagy, szürke szeme lobogva, ragyogva röpült a művész felé. Hátha téved? Hiszen olyan lázasan játszik, hogy nem tudhat itt senkiről sem; szeme álmos fáradsággal lehunyódik, pillája összecsukódik, mint egy puha legyező; arca görcsösen megfeszül, szája megrándul ... jaj, mindjárt felzokog és siratja a muzsikáját... Nem, nem téved! Néha megvillan a tekintete, megrebben a pillája és előtűnik szemének fekete fénye ... és rávilágít, ö rá. A második sorba. Nézi — és kérdés van a nézésében. Mit akarsz tudni rólam? Hát szólj. Nem hiszem, hogy titkolnék valamit előtted: kérdezz s megmondok mindent. Nézi; s hitetlenül fürkész a nézése. Mit nem hiszel? Nem vagyok szép? Nem, nem, tudom; de hátha tetszhetnék neked? Azt mondják, szép vagyok; udvarolnak sokan; azt is mondják, hogy a legszebb vagyok; miért kételkedsz bennem? Megrázkódott. Pontosan látta: tágra nyílt a szeme és rá meredt. Szomorúan lobogott a fénye, meleg dalok olvadoztak benne. Olyan volt most a szeme, mintha kiszállna fejéből az ő szemére és megsimogatná. Megcsókolná. Aztán visszarepül és azt kérdi: miért hagysz egyedül? Miért nem vagy velem? Egy életen át kerestelek és mindig hozzád szállt a muzsikám. Izabella lehajtotta fejét s úgy érezte, hogy bólintott. Azt érezte, hogy felelt és beleegyezett. II. Másnap egy estélyen találkozott vele. Vőlegényével állt a terem közepén, amikor bemutattak. Átadta kezet, lehunyta szemét; sápadó száján mosoly reszketett. Egypár szót váltottak, de nem hallotta, mit beszélnek. Egész éjiszaka hajszolta a fejét. Sulyois, szomorú fejét, kopasz fejét, négyszögletes fejét, amely néha komor, néha fáradt, néha gyerekesen mosolygó volt. Sokszor öszszerezzent, azt érezte, hogy keresi a szeme Karcsi és hívja. Lehajtotta fejét; bólintott. Másnap délután öt órakor is, amikor vőlegényét várta, bólintott. És lassan felállt a szalonban, álmodozva szobájába sétált, mosolyogva fejére tette kalapját és elindult. Egyre gyorsabban ment. Mire az uccára ért, már annyira sietett, hogy intett egy autónak. Néhány pillanatig kellett várnia a szállodában, aztán fogadta. Megállt előtte és a kezét nyújtotta. Megfogta a kezét, mosolygott, az arcába nézett és egy karosszékhez vezette. Leültette. Szótlanul mosolyogtak. A művész cigarettára gyújtott, öt is megkínálta. Megcsóválta fejét; nem fogadta el. — Ma fáradt vagyok, — mondta a művész olyan hangon, mintha már nagyon régóta ismernék egymást. Bólintott és mosolygott. Azt mondta a mosolya: tudom. — Sokáig aludtam, de nem pihentem ki magamat. Azt hiszem, álmomban sok minden juthatott az eszembe. Nem tudom. Elhallgatott, majd élénkebben magyarázta: —- Az is lehetséges, hogy nem nekem jutott az eszembe. Tudja, mire gondolok? Mert néha azt hiszem, hogy az én fejemben sokan ... mások is gondolkodnak ... éreznek .... emlékeznek ... Furcsán legyintett: — Régi emberek ... Az apám... az édesanyám ... És férfiak, kikkel jó barátságban voltam. És asszonyok, akik szerettek. Felriadt. — Maga- nem szerette őket? — kérdezte ijedten Izabella. Elmerülten mosolygott. — Oh igen ... szerettem ... Mindenkit szeretek. De ez nagyon titokzatos .. . Bizonyose, hogy én szerettem őket? Csak én? ... Tudja, tovább él bennünk minden, mindenki... Akit szeretünk, sohasem hagy el minket. Bennünk él és néha egészen önállóan ... Ma éjjel én nem voltam -a magamé. Mások éltek jbennem. N belső dekoráció remekei — a középkorban. A toledói Santa Maria katedrális mór eredetű oszlopsorai. IZABELLA
