Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-14 / 15. szám - Krúdy Gyula: Az öreg Krúdy
Karlovszky Bertalan: Odry Árpád mint Hamlet. (Estfelv.) — Tudja, urambátyám, hogy Erzsi napja előtt nincs ize még azoknak az ételeknek, amelyeket urambátyám szeret. — Megint kosár! — kiáltott fel a nyugtalan öreg ur, aki fiatalkorában nem engedte, hogy a nők külön kalendáriumot szerkesszenek maguknak, de ime, most legszebb lovaglónadrágjában kénytelen beleegyezni, hogy a hölgyek Gergely pápa naptárát vágják a fejéhez. Fehér lovaglónadrágját tehát önkezűleg kente be kocsikenőcscsel; beretválkozás közben nőies karmok nyomait véste ecetfavirágszinü arcára; az egyik „sarkantyúját“ szándékosan elveszítette, de haját és bajuszát a szomszéd mezővárosban kifodoritotta, mielőtt hazatért volna. — Hagyjatok, csak hagyjatok békében, — mondogatta kimerültséget színlelve, miközben otthoni cselédei vetkeztették zilált ruháiból, a mosóné a kulimászos szarvasbőrnadrág felett csóválta a fejét, („ugyan, miféle bajuszpedrőt használ az a cudar?“), a gazdasszony tátott szájjal hallgatta azoknak az ételeknek a sorozatát, amelyekkel nagyatyám itt-ott elrontotta a gyomrát, csak a hiszékeny frájla dörzsölgette ambícióval nagyatyám végtagjait, hogy azokra némi élet költözködjön. („Akármint volt, a tekintetes ur haját szépen kifodoritották!“) — Nem megyek el többé tőletek, — szólt nagyatyám nagylelkűen az ágyból. — Ne féljetek, nem hozok műlovarnőt a házhoz. Pedig megérdemelnétek, hogy valaki ráncbaszedjen. De egyszer mégis felszedett valakit az öreg kalandozásában. Vándorszinésznő volt, akivel Isten tudná, hol és merre ismerkedett meg nagyatyám, mindenesetre, mint valamely régen látott és régen keresett rokont vezette be a házhoz. Kamillának hívták, a vendégszobában helyezte el, ebédnél az asztalfőre ültette, megmutatta neki a kertjét, a pincéjét, padlását, bemutatta házőrző ebeit, vén varjúit, amelyek kétszáz esztendő óta laknak egy kalitkában, szomszédjait, (egy öreg házaspárt, amely mindig hajlandó volt csodálkozni az öregur viselt dolgain), cselédeit és „irodáját“, azt a szobát, ahol ábrándozni szokott a lehetetlenségek felett. Kamilla oly csiklandósan kacagott, mintha valóban a buta nők közé tartozott volna, de később kiderült, hogy ez szinésznőies tempó volt. S olyan régi dolgokról, régi emberekről mesélt ebédutánonként nagyatyámnak, hogy az öregur szeméből elrepült a délutáni álom. — Az ördögbe, Francsetti sohase jutott azóta eszembe, — kiáltott fel, mintha maga is valamely vándortásu latnál szolgált volna fiatalkorában. Nagyatyám a megidézett régi ismerősök miatt hosszú léptekkel kezdett járkálni, majdnem mindennap mosatta lovaglónadrágját, te-e-e! szólitgatta elnyujtottan, fenyegetőleg régi cselédeit, látszott, hogy valamely különös változáson megy keresztül. A vándorszinésznö a vendégszobába libegett előle, mint valamely dáma. Persze, a környéken csakhamar hire futamodott az eseménynek, mert nagyatyám kocsizni is vitte a Dániát és idegen földeket úgy mutogatott neki a hintóból, mintha azok tulajdonai volnának. De nem sokáig tartott az öregur dicsősége, ki régi ruháit kezdte elosztogatni a vályogvető cigányok között, hogy minden délben muzsikáljanak Kamillának. S legelsőnek a „Káposztás Özvegy“ érkezett meg, aki nem tette be lábát a „rosszhirü házba“, ellenben a kerti filagóriába hivatta nagyatyámat és ott bocsánatot kért múltkori magaviseletéért. — Hja, nehéz a sérelmet felejteni, — felelt az öregur és lovaglónadrágját még szükebbre vonta. A posta-korriolról egy ködös délután a tisztisapkás postáskisasszony dobott csókot nagyatyám felé: — A magyar királyi posta rendelkezésére áll a tekintetes urnák, ha a régi levelezéseket megkezdené. — Kár a levéljegyért, — felelt az öregur, mintha megokosodott volna. Tyukiné, aki a kiválóan sikerült ebédekből mindig küldött a gyalogpostással valamely mutatványt nagyatyámnak, igy például azokból a sárgára hizlalt kappanokból, amelyeket Tyukiné maga nevelt és maga kappanozott meg annak idején, a süteményéből, tortákból, amelyek minden névnapon másképpen készültek. — Tyukiné küldeményei szelíd borongásba méláztatták az öreg urat. — Hol van a régi étvágyam? Ilyenformán reménytelen volt a helyzet, a cselédek uj állomás felé nézelődtek, amikor egy napon az őszi ködből, árnyból, borulatból megérkezett Kamill, aki nem volt senki más, mint Kamilla férje. — Hallottam, hogy mily barátságos házra akadtál, — kiáltozott Kamill, ugyancsak vándorszínész, amikor keblére ölelte nejét. Délutánonként most már ketten mesélgettek az öreg urnák hajmeresztő vagy vandaliti történeteket, amilyen éppen az időjárás volt. Nagyatyámnak estére se jutott eszébe lefeküdni, amikor Kamilla dalaihoz Kamill hozzáértéssel tercelt. Minél inkább mentünk beljebb a -télbe,
