Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-14 / 15. szám - Sebesi Ernő: Március

A budapesti mezőgazdasági kiállítás és vásár panorámája. nagyatyám mind hajlandóbbnak mutatkozott Kamill indít­ványára: felcsapni színigazgatónak, mert ilyen helyen unalmas az élet. Az ember az ügyek ily állapota mellett bízvást azt hihette, hogy nagyatyám, immár menthetetlen, egy fityin­­get sem ér további élete, elmehet nyomban az ismeretlen­ségbe, amikor váratlan körülmény jött segítségül. Nagyatyám már darab idő óta észrevette, hogy a mu­latságos Kamill néhanapján az ő lovaglónadrágjait viseli, a srófokat is a maga cipősarkába illesztgeti és fodorintani haját ugyancsak a mezőváros ismert borbélyához tér be környékbeli kalandozása közben. — Hm, a huncut! — mond nagyatyám és nevetett. De ezután nemsokára tudomására jutott, hogy Kamill utazgatásai közben a környéken: ugyancsak ama házak előtt állítja meg kocsiját, ahol valaha nagyatyám is stációt tartott. így: a káposztás özvegynél, a postáskissaszonynál és Tyukinénál. Mély hatással volt ez a hir nagyatyámra. Valamely olyan érzelem támadt fel benne, amelyet eddig nem ismert. Irtózatos féltékenység szállotta meg, amikor a gonosz hir szárnyára vette, hogy az özvegy éppen a káposztáshordó­ból traktálja Kamillt, amely hordót öszidőben nagyatyám taposott. A kés nyílott ki a mellényzsebében, amikor meg­tudta, hogy Zizi, a postáskisasszony, Kamill megbízásából is leveleket irt. Még csak az hiányzott, hogy Tyukiné is beadja a derekát a lovaglónadrágos színésznek! És beadta, mert egy bestia nőtől egyéb nem várható. Nagyatyámat ezen az estén hiába várta házában Ka­milla szokásos dalaival, Kamill ur is hiába köszörülte tor­kát az elkövetkezendő terceléshez. Nagyatyám nem tért haza otthonába. Mindaddig, amíg vendégei el nem takarod­tak. S kedve ezután is sokáig borongós maradt. — Éppen a legbestább nők jártak túl az eszemen, — vallotta be nagy szégyenkezéssel. — Pedig tudlattam vol­na, hogy lovaglónadrágom ellenállhatatlan a buta nőknél. MARCI US A büszke Nap tócsába hullt És köd kezdi ki testünk-lelkünk. Nem bánt a Vágy, nem bánt a Múlt: Már úgyis mindért vezekeltünk. A tócsa tükre eltörött, A hó is mit keresne még itt? A fecske ott a ház fölött Már be nem várta a tél végit. A tócsának, jaj, futni kell: Friss tavasz ökle agyonrázza S úgy búcsúzunk a téltől el, Mint hervadt virágtól a váza. Sebesi Ernő.

Next

/
Oldalképek
Tartalom