Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-07 / 14. szám - Tarka krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Vozári Dezső: Filmbörze. Verkli

TARKA KRÓNIKA Hölgyeim és uraim, hogyne, már hogyne láttam volna, na­gyon érdekes fénykép volt, nem ok nél­kül járta be a világ képeslapjait. Einstein, a világhírű matematikus, he­gedül. Ténylegesen, hegedű van a kezé­ben, figyelmesen nézi a kottát, úgy cif­rázza, Rácz Laci se különben. Azt olvasom, filmen is fel fog lépni. Moziszinésznek. Egy másik képen Shaw Bernát char­­lestonet táncol. Harmadikon Briand golfozik, negyedi­ken Rabindranath Tagore éppen a full­­hand-römit vágja ki két dzsókerrel. Mus­solini asztalterítőt horgol és Ghandi po­loskát irt. De nem kell félni azért, hogy komoly dologgal senki sem foglalkozik. Az „Il ­lustrated World Lunacy“ legutóbbi szá­mában van egy pompás felvétel Josephi ­ne Bakerről, amint mikroszkópon bakté­riumokat vizsgál és Mistinguette csecse­mőket ápol. Tunneyt, a bokszbajnokot, természetesen könyvtárában ábrázálják. Chaplint íróasztala előtt, amint filozófiai müvén dolgozik. Hogy Einsteint a dolgozóasztal előtt és Tunneyt a tornateremben? Ugyan ké­rem, ez nem volna érdekes. Azt úgyis el lehet képzelni. Sokkal érdekesebb igy, nem igaz? Mintha az egész világ egy nagy „Hol Szeretném szétrombolni azokat az il­lúziókat, amik a mozi konzumenseiben idillikus elképzelések formájában élnek. Mint a kisminkelt kurtizán társnői előtt, úgy dobják le maszkjukat a filmterme­lés nagy- és kiskirályai, midőn azt hiszik, egymásközött vannak: a filmbörzén, ahová nem ér el a mozilátogató pillan­tása, a mozilátogatóé, akinek koronáira „megy ki ez az egész pakli.“ Az emberi naivitás lehetőségei végtelenek. Sokan még ma is úgy képzelik el a dolgokat, hogy Harry Piel, vagy Bebe Daniels, vagy akár Vajda Ernő is, ihletett perceikben fumlálják ki és játszák végig darabjai­kat. Nos, ez nem igy van. A nagy amerikai filmvállalatok ügynö­kei pontos és exakt tudósításban számol­nak be cégeiknek, mi az uralkodó ten­dencia a publikum Ízlésében. Az adatok alapján statisztikát állítanak fel s meg­indul a produkció. A közönség megkap­ja azt, amit kíván. Ki beszél itt művé­szetről? így árasztották el az utóbbi két év­ben, a „Volgahajósok“ átütő kasszasike­re után, a világ mozilepedőit orosz miliő­ben játszó filmekkel, amelyek még ma is dominálnak a piacokon. A filmbörzéken. Filmbörzének azokat a délelőtti elő­adásokat nevezik, melyeken 4—5 filmet pergetnek le egymásután, hogy azután megindulhosson az alku teljes gőzzel. — Egy Bánky Vilma-sláger, hozzá hat az olló?“ játék színhelye volna, ahol min­den héten elindítják az embereket, min­denkinek össze-vissza kell szaladgálni, aztán, mikor a fotográfus azt mondja „sztop!“ mindenki odaszalad ahhoz a fához, ami a legközelebb van. A közönség ugyanis szereti az ilyet. Berlinben jelen voltam a háromezer­személyes orfeum zsúfolt nézőterén, ahol egy festőművész lépett fel, aki a lábával festett, mert keze nem volt neki. Ott a színpadon festett és a képeit nagy áron adta el. Ugyanekkor éhenhalt egy nagy festő, akinek müveit halála után fedez­te fel egy szépművészeti muzeum igaz­gatója: ott porosodnak ma is az intéze­tében. Csakhát, gondolják el, lábbal festeni! Az kunszt! Kézzel festeni — hol itt a szenzáció? Majd megmutatom én, hogy kell világ­sikert csinálni, az én szerény mestersé­gemben is. Ezennel van szerencsém bejelenteni, hogy jelen cikkemet a fejemen állva Ír­tam, természetesen nem a kezemmel, ha­nem a térdemmel. A benne levő gondo­latokat pedig nem az agyvelőmmel gon­doltam, hanem — na, mit gondolnak? A fotográfiát majd látni fogják az amerikai „Sensation-Magazin “ százmillió példányában. Karinthy Frigyes. második osztályú szerelmi! — igy kiált fel egy filmügynök a börzén. A mozitulajdonosok megrohanják; al­kudni próbálnak. Rendszerint nem az árat akarják leszorítani, hanem ama fil­mek mennyiségét, melyeket a gyár egy­­egy slágerrel együtt nyakukba akar sóz­ni. Mert minden sikert Ígérő képpel együtt a vállalat selejtes képeitől is megszabadulni óhajt, igy kényszeríti a mozisokat azok előadására. — Egy tucat kalandor, köztük négy Eddy Polo! — szól az újabb ajánlat, ami köznyelvre lefordítva körülbelül annyit tesz, hogy X. Y. gyárnál tizenkét kalan­dorfilm eladó, ezek közül négynek Eddy Polo, a népszerű cowboy-szinész a fő­szereplője. Kit érdekel itt mese, kidolgozás? Mind­ez lényegtelen mellékkörülmény, fontos a kalandor-jelző, mely a járókelőt be­csalogatja a bioba. Tucat, féltucat, — mint másutt harisnyákról és kaucsukgal­­lérról, úgy tárgyalnak itt a „művészet“ termékeiről. Magam gyakorta vagyok hivatalos az ilyen börzefilmbemutatóhoz, bár egyre ritkábban veszem igénybe a filmtársasá­gok szives invitálását, akik minden esz­közt megragadnak, hogy árucikkeik szá­mára megfelelő propagandáról gondos­kodjanak. Alig lehet leírni azt a pokoli zsivajt, mellyel a jelenlevők a filmeket kisérik. Ebédután csöndben nyugszik a külvá­ros. Délre tőle lomhán nyúlik el Metro­polis. Ide csak porfelhőbe bujt körvona­lai látszanak el. A gyárakban veszett sietséggel csattognak a transzmissziós szíjak. Szirénák éhes, mohó bugását hal­lani. A polgár kényelmes sezlonjára dől rövid, de kiadós sziesztára. Többek kö­zött a tavasz is jelen van. Ilyentájt az ember már kinyitja szobája ablakát. És akkor az ablakon át egy szerény és vékonypénzü dallam kéredzkedik be. Az udvaron egy hadirokkant forgatja sip­­ládáját, pronons'zirozott boldogtalanság­pózban, mintha valami rossz moziszinész játszana koldus-szerepet a Jupiter-lám­­pák izzó világosságában. Néha azért mégis átfut' keserves vonásain a remény, ilyenkor azt lehetne hinni, hogy mákot őröl valaki az ünnepi tésztákhoz. A verk­lis lent áll az udvaron, melyet minden oldalról magas és kormos tűzfalak vesz­nek körül. A kifeszitett spárgákon a la­kók gyengeminőségü alsófehérje szárad és a még hűvös márciusi szél meglengeti időnként a fehér vánkoshuzatokat és ke­beltakarókat: egy láthatatlan, misztikus parlamentair zászlólobogtatása ez, aki az unalom szurokhordójába esett emberi­séggel jön békét kötni. A verkli hangja száll-száll. A manzard­­lakásban egy csúnya vörösorru cseléd abbahagyja a vasalást; a gang rácsára támaszkodik, úgy dudol a melódia mellé nivótlan, de megható szövegeket a halott kedvesről, -akivel immár csak a meny­országban lesz lehetséges polkát táncol­ni, nem szólván a boldogságról, mely Filmbörze Verkli TI. Üzleti szempontú megjegyzések röpköd­nek, midőn Rónáid Colman gyöngéden magához vonja valamely filmszőkeség törékeny testét, hogy az eljegyzést szim­bolizáló csókot rányomja a nemes ívelé­sű homlokra. Ilyeneket lehet például hallani: —- Nagyon közel vannak egymáshoz. Nálam a publikum borzasztó erkölcsös. Hja, a provinc... Egy budweisi filmszínház igazgatója pár hét előtt igy jajdult fel a filmbörze sötétségében egy Paramount-kép előadá­sa után, melynek végén a szerelmesek —- csodálatos módon —- nem lettek egy­máséi: — Ila ezt előadom, nem mehetnék ki többé a budweisi korzóra, az emberek meglincselnének! Túlzott. Nem lincselnék meg. Annyi­ban mégis igaza van, hogy a mozi közön­sége dogmákká merevedett formulákat követel a kinematográfiától. Ez egyik fő­oka a film müvészietlenségének. Másik oka az, hogy Hollywood szellemi irányí­tása pár excellence merkantil kezekben nyugszik, e kezek pedig ceruzát tarta­nak s a profitot számolják. Aki anno 1929 betéved egy filmbörzé­re, bizony furcsa jelenségeket tapasz­talhat. I.

Next

/
Oldalképek
Tartalom