Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-07 / 14. szám - Győry Dezső: A háromféle test - Kis földrajz

úgy oszlott semmivé, mint a szappan­buborék. Az Érzelem kibontja szárnyait a sivár bérkaszárnyában. A háziúr bőralmát eszik ablakában s az ő kérges szivét is mintha megmozdítaná a szomorúság. A háziúr elmélázva néz a magasba, ámbár lehet, hogy csak a vedlett palatetöt vizs­gálja, melyet e tavasszal talán mégis ki fog javíttatni. Két kéményből szelí­den szállong a füst s kis felhőkké tömö­rül az égen. Az udvaron egy sovány macska fut át. Hangulat! Hangulat! Hangulat! A verkli mollból durba csap át. Hety­ke nóták következnek most a háziúr csa­varint egyet elhanyagolt bajuszán. A vö­­rösorru cseléd visszamegy a konyhába. Egy sánta nyugalmazott végrehajtó (má­sodik emelet 7) leghumánusabb mosolyá­val felvértezve lebicegett a rokkant kol­dushoz, kis darab ementhali sajtot és hégy kiflit ad át neki, a verklis riadtan hálálkodik. Van ilyen szolidaritás ember és ember között, a nyomorékok meg kü­lönösen összetartanak. Katonadal taktusa pattog a kintorná­­>an. Egyre többen állják körül a rok­­antat, főleg gyerekek. Az emberekkel erebet lehetne most fogatni. Jók. A ko­paszodó kórista (ötödik emelet 41) kitárt ablaknál beretválkozik s a napban meg­megcsillogtatja kifent beretváját és gyö­nyörű aranyfogait. Nála nem tévesztette el hatását a szentimentális muzsika. Es­tére Rienziben fog énekelni. Vannak ilyen összetalálkozások. Vége a koncertnek. A verklis letányé­rozza a sokaságot, ami azonban e pilla­natban a nyug, végrehajtó, a házmester és egy kárpitos triumvirátusává csök­ken. A többieknek sürgős dolguk akadt. Vannak ilyen sürgős elintéznivalók. A végrehajtó ad, a kárpitos ad, a ház­mester nem ad. Nincsenek olyan ház­mesterek, akik adnak. S ő különben is hozzátartozik valahogy az üzemhez, az egész szívfacsaró vállalkozáshoz az ég­bolt alatt és a tavaszban. A kardalos egy virginia-szivart hajit le az udvarra. A kárpitossegéd kapta el s odaadja a koldusnak. A koldus elmegy. Az udvar üresen marad vissza a fekete tűzfalak között. Az ablakokat többen bezárják. Öt perccel később elölről kezdődik a műsor. Most már csak szordináltan ér­kezik ide a bánatos dallam a szomszéd házból, moll után dur következik, aztán újabb szünet. Aztán megint halkabban fut le a repertoár. A rokkant házról­­házra jár. Idegesen, széles ívben dobom ki az égő cigarettát az ablakon. A verklinek már csak fortisszimói hatolnak idáig. Szép volt. Tíz perc, mely alatt a játékos szenve­délyével hajolhattál az emberségesség és felebaráti szeretet és a szolid belső re­zonanciák cinkelt kártyái fölé. Legközelebb én is lemegyek majd a szennyes udvarba s megcsókolom a verk­lis rokkant, a házmester, a kárpitos és a nyug, végrehajtó kezét. Vozári Dezső. A háromféle test Róma, március vége. A sok régiség után végre a mai olasz művészet után is kíváncsiskodni kezd az ember s elballag a Monté Pincio pazar parkutjain a Modern Képtárba. Az ellen­tét érdekes, de azt hiszem, hogy az uj olasz művészetnek még soká kell küz­­ködnie, mig európai méretekben verseny­képes lesz. Egy kép előtt azonban megállítani. Nem a kép, mint kép, a kép, mint gon­dolat kapott meg. G. Klimtnek, az újab­bak egyik legjobbjának a képe: a nő há­rom kora. A festők különben is azt mond­ták, hogy az egész képtár legjobb darab­ja Csóknak egy nem is legjobb portré­ja, — én hát nyugodtan itt maradtam a gondolatnál, a különös kép előtt. Egy édes, pufók rózsaszín leányköly­­köt tart az anyja. A duzzadt, gömbölyű karok és lábak a tiszta ártatlanság, az isteni derű, a tökéletes boldogság. — Az anya fiatal, csodaszép nő. Fehér asszony. Szelídség és erotika, jóság és szomorú­ság vegyülnek el rajta, sudár alakja kí­vánatos, tiszta, amelyen modern Vénusz, vagy fővárosi Madonna, de mindenek fö­lött szép, bájos és emberi. — Mellettük profilban a harmadik generáció: az öreg asszony. Ez is akt. A pompás keblek le­hullva, mint a fonnyadt avar, az elidom­­talanodott derékrészből, mint vén ember könnye, dülled ki a ráncos has, s a telt és puha karok üdesége már aszott, vér­eres soványság, viszeres lábak, az arca rendesen komoly és keserű öregasszony arc, de a teste, fáradt, beteg állat, ha­lál jegyese, és itt a fiatal asszony és a gyerek teste mellett rettenetes. Ezért is készült a kép. Végeredményben olyan egyszerű, olyan természetes, olyan banális. Mért hogy ez a festő mégis meg merte festeni és mért, hogy rám is hatott? Mért kell az ember­nek minden törvényt és igazságot maga­magának fölfedeznie ahhoz, hogy azok­ból tényleg törvény és igazság legyen neki magának is, az ő életére is, nem csak könyvigazság vagy szálló prédikáció? Ha ma megfoghatnám kamasz-magam kezét, azt mondanám neki, nézd gyerek, hadd a fenébe Wildet, jobbot mutatok neked, itt, ezt a képet. Fiatal vagy per­sze, jó, jó, természetes, hogy a szerelem óriási probléma és néha azt hiszed, hogy nem bírsz magaddal. Nézd meg ezt a há­rom női testet. Naturalia non sun turpia, ami természetes, nem lehet csúnya, már az ókorban mondták. Hát vess számot magadban a szerelemmel. Azt hiszed, hogy a szerelem, ami őserős törvény, er­re van írva: erre a testre, a testre, ame­lyik a nőnél kikerülhetetlenül ide jut, a harmadik alakba. — Én nem mondom azt, amit Turgenyev mondat a szent ag­gastyánnal a fiatal remetének, aki őrjön­gött az érzéki vágyakozástól, hogy: — Menj a temetőbe, ásd föl a sirt, dör­zsöld meg kendővel s aztán szagold meg a kendőt, akkor majd megtudod, mi után vágyódtál. Ez nem az igazság. De nem mondom azt se, hogy csak ez a test, addig mig szép, kívánatos és fiatal, ez a minden és az én paradicsomomban nem a meztelen hurik a legnagyobb boldogság. Se az északi aszkétizmus nem találnak a célba. A kettő közt van az igazság, aminthogy mi is nem testből és nem lélekből, de testből és lélekből állunk... igen fiú, jól mondtad, hogy akkor az érzéki szerelem­nek sok köze van a halálhoz. Van. Goethe írja meg szépen, hogy mikor Pandora legelőször látta meg két sze­relmes ember egyesülését, odafordult al­kotójához s azt kérdezte tőle: — Mi ez? És Prometheus igy felelt neki: — Ez a halál! Hidd el, barátom, nem az én problé­mám, nem a te problémád a szerelem, nálunknál nagyobb probléma, s talán az az igaz, hogy ez csak a fajnak a problé­mája, akarása, tartása a fajnak s nekünk csak annyi kötelességünk van, hogy szé­pen, tisztán és boldogan asszisztáljunk hozzá. Ezt mondtam volna kamasz-magamnak, ha meg tudtam volna fogni a kezét. Milyen kár, hogy már nem lehetett. Azután mégegyszer megnéztem a ké­pet. Győry Dezső. Kis földrajz Európa: Az ázsiai kontinens legnyuga­tibb félszigete. Rajta: Alpesek, Beet­hoven sírja, Galilei törvénye, Páris, Szent Péter-templom, Michel Angelo müvei, Leonardo Úrvacsorája, Cézár halhatatlansága, Hamlet, Faust, ten­geri fürdők, villamosvasutak, Parte­nőn romjai, zálogházak, Voltaire gon­dolatai, Dosztojevszki regényei, pszi­­choanalitika, színházak, koncertek, új­ságok, rádió, rotációsgépek, reflekto­rok, a kilencedik szimfónia és sok-sok ezer csatatér. Szuezi csatorna: A világ legnagyobb se­bészi műtété. Portugália: Napszurás. Amazon: Őserdők, nádasok, mocsarak, dzsungelek, óriáskígyók, szigetek, ma­láriák és itt-ott — 6420 kilométeren át — egy folyó is. Szahara: Sokszáz négyszögkilométernyi égési seb a föld területén. Niagara: Hogy az amerikaiak számára is csoda legyen, az kellene, hogy alulról fölfelé folyjon. Góbi sivatag: A végtelenség. Vannak éj­szakák, amikor nagyobb, mint maga a föld, amelynek ö csak kicsiny része. Egyenlítő: Kör, amely nagyobb, mint a föld. Nagyobb. Hiszen nem a földön, hanem az emberi agyvelőben van. Gibraltár: Kapu, amely a mindenből a mindenbe nyílik. Északi Sark: Gyilkos semlegességi zóna. Örök memento. Végpont. A halál ujj­lenyomata ezen a földön. Adria: Az öröm kék bölcsője, térben egy régi várossal. Duna: Óriási kérdőjel. Regensburgtól kezdve hajózható.

Next

/
Oldalképek
Tartalom