Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-07 / 14. szám - Szitnyai Zoltán: Vétkezők
./ szenzációs jannowitzi dráma főhőse: az apagyilkos Stolberg -Wernigerode Keresztéig gróf. — Jobbról az Esterházy grófi ménes egyik gyönyörű kancája a budapesti mezőgazdasági kiállításon. Az özvegyiben elhalkult egy sikoltás s két kezét ismét a szive fölé szorította. Adolf mélyen felsóhajtott s még lejjebb horgasztotta a fejét. Az oszlopos óra úgy ketyegett, csevegett tovább csacskán a hirtelen támadt csendben, mintha semmi se történt volna. Öt hallgatták egy pillanatig mind a hárman. — Hát mama, — mondta itélethirdetö hangon Imre, ■— már nem is figyelmeztetem magát. Csak annyit mondok: ebből a házból több lepedőt nem visz magával. Ha fürdik, ha nem fürdik, innen egyet se többé. — Igen,igen, szivecském, — helyeselt az özvegy, alázatosan és nagyon sietve, mert lám, odakünn fehéren hull a hó, odakünn minden olyan, mint a Betlehem, szent pásztorok indulnak a jászol felé, ezüst csengetyük csilingelnek a messziben, behavazott szánkó siklik le csöpp ponnylovakkal a felhők mögül, az ablaküvegre tapasztott arccal angyalok jövés-menését fürkészik a gyermekek s a nap mögött már boldogan készülődik és vár az alkony, hogy sötét palástját a földre ejtse s a zöld fenyőgalyakon parányi gyertyalángok hirdethessenek szent estén szent világosságot. — A többi a maga dolga, — mondotta még a számtanácsos ,és kifelé indult. Akkor a szekrény mellől váratlanul megmozdult Adolf. — És a ház? ... És a ház? — kiáltozta fulladozó, rekedtes hangon két kurta lépést topogva előre. Karját a levegőbe lendítette, mintha a szavak után küldötte volna őket; menjetek, üssetek! Wacha Imre visszafordult az ajtó előtt. Az özvegyiből a rémület hangja szállt fel: — Nem ... ne!... ne!... Ezt nem szabad, Adolf!... Az Istenért, fiacskám, ne! Imre arca elfehéredett. Hosszan, fenyegetően méregette Adolfot, szemében a kegyetlenek iróniájával, s látszott, amint a pillanatnyi csendben néhány kimondatlan gondolat süllyedt le a torkán. — Nem szabad, Adolf, — ismételte az özvegy menekülésszerüen, más, viharfelhőket érezve maga körül. — Hiszen Imre jó. Hát te nem érted, hogy ő milyen jó? Adolf bozontos, fekete bajusza mögött azonban nem piroslottak a mosolyok. Fejével tétova kört irt le, aztán rézsűt- nyíltak fel ajkai s még rekedtebben mondta: — Hát a ház? A ház?... Az nem ér annyit, mint három lepedő? — Adolf! — kiáltott az özvegy s most már a lábával is dobbantott. Imre keskeny, őszeis szemöldöke a homlokáig ugrott. —, Csak beszéljünk erről a házról, -— mondotta tompán. — Én beszélhetek. Aztán kis szünetet tartott. — Bár azt hittem, ilyen emberrel, mint maga, nem kell többé az életben beszélnem. — A ház!... Nem én, a ház! — kiáltozott Adolf. — Igen, a ház! — ordította most már Imre, — kié lesz? Kié marad? Vagy talán elviszem a hátamon, mint a csiga? Költők, kártyázom, iszom? Nem a gyerekekké lesz? Nem a nagyanyjuk unokáié? — Imrus, hát persze azoké. Imrus, hát persze, — csitította az özvegy. — Mama, most én beszélek. — förmedt rá Imre, mire az özvegy kicsivé kuporodott. -— Tudja meg ez az ember is, én rendet csináltam itten. Ha én őt megmentettem a börtöntől, én, akinek nevét hamisította a váltóra, én, aki kezembe se, vettem soha ilyen papirost... Nem, tiszteit Kuntzl Adolf ur, nekem itt jogom van, én itt parancsolok. Nem a három lepedő és a ház, hanem minden fillér és a három gyerek! Ez az! Adolf már megint lehorgasztotta fejét és nem szólt semmit. — A három gyerek, — sóhajtotta az öregasszony és könnyes szemmel nézett maga elé. Isten tudja, mire gondolt. Imre nagyot fújt aztán s ujjával a bajuszát tépkedte idegesen. — Amit pedig magának mondtam, mama, az, nagyon sajnálom, de úgy lesz. Azzal kiment s még csak nem is biccentett az özvegy felé. Ők ketten még sokáig csendben voltak. — Nem rossz ember, -— mondta sokára az özvegy. — Adolf te tévedsz. Nem rossz ember.
