Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-07 / 14. szám - Szitnyai Zoltán: Vétkezők
Balra: A pozsonyi árvíz: Rendőrök, mentési munkában. — Jobbra: Az „Europa “, a Norddeutscher Lloyd leg hatalmasabb, 46.000 tonnás gőzöse kigyulladt és teljesen elégett. Adolf az anyjára nézett. Aztán elősompolygott a szekrény mellől lassan az öregasszonyig s megsimogatta a kezét. — De mamucika, — suttogta könnyesen, — én nem akartam rosszat azzal a váltóval. Én szerettem Imrust. Emlékeztem, hogy tetszett neki az a szelence, hát gondoltam ... Az özvegy tiltakozva emelte fel nyitott tenyerét: — Még akkor se, Adolf, az rettentő bűn volt. — Talán még megbékíti, — sóhajtotta aztán, megint a maga bajára gondolva. — Belátom, én vagyok a hibás. Buta, feledékeny öreg. Ez már a harmadik lepedő. Adolf egyideig még ott ült az anyja mellett. Már nem sokat beszéltek. Aztán vette a kalapját. Óvatos léptekkel ereszkedett le a síkos kerti utón. Puha, könnyű hópelyhek szálldostaik a ruhájára és megcsiklandozták az orra hegyét. A nagy, árnyékos kapun úgy surrant ki, mint a tolvaj. Már mesiszejárt a háztól s még mindig hallotta a gyerekek elnyújtott, csufolódó kiáltozását: — O-ó,ó,olfi! O-ó-ó-olfi! A szembejövők az orráig húzott fekete kalap boltozata alól csak a bajusz két zordon szárnyát láthatták arcából. Ilyeneket mondogatott magában: — Hát, hát... Az már igaz, hogy a gyerek nem is értheti az öreg embert... Pedig, pedig miért is? ... Aranykeretben aranyifa, aranybölcső alatta ... Aranybölcsőt fogok csinálni... Oh, karácsony . . Lám, lám, ma karácsony este lesz ... A Hámor fölött sötéten maradnak a fenyők... Messze egy-két lámpa kigyullad... Jézuska... Édes Jézuska ... Bizony, bizony, mama is öreg már. Nagyon ... Szegény mama ... Mégis rossz ember ez az Imrus... Rongy lepedőkért... Ugyan hová menjen most fürdeni... Oh, szegény mama... Oh. szegény mama! Átment a. Fizély-kerten. Ott volt a fürdő. Kis épület. Olyan kicsi és magányos a fák között, mint egy kápolna. A kapuja nyitva volt. Világos, keskeny folyosóján nedves lepedők száradtak keresztrudakon, Adolf megállt, tétován nézdegélt és topogott a puha hóban. Belesett a kapu alá, majd megingatta törzsét, s mintha láthatatlan kéz tolná, hátradüllesztett testtel, vonakodva fellépett a három lépcsőfokon. — Szegény marna, szegény mama, •— suttogta magában. Otthon pedig, a Kuntzl-házban, amit Wacha Imre nevére írtak, Irma megállt minden szent-kép előtt s ha egy cukrot akasztott a karácsonyfa zöld gallyára, vagy tésztát dobált a konyhában a gőzölgő vízbe, gyötrődő arccal mondogatta: — Ur Isten, szentséges jó Ur Isten! Özvegy Kuntzlné még mindig az ablaknál ült. Künt már szitálni kezdte sötétjét az alkony. A bágyadó éjiben felsárgállott a csillagok karácsonyfénye. A kis szobában megszükült a világosság s az öregasszony fekete árnya rajzolódott föl az ablakon. Nem lehetett látni, vájjon mosolyog-e még? De aligha mosolygott, mert orra élesen megnyúlt, s álla melléig hajlott. Talán semmire se gondolt. Az öregemberek sokszor néznek maguk elé, mintha végtelenbe néznének s nem gondolnak semmit. A nagy csendben félénken kinyílt az ajtó. Előbb a keménykalap fekete boltozata, aztán a bozontos bajusz került be s utánuk lassan Kuntzl Adolf teljes egészében. — Senki, senki? — kérdezte ijedt hangon s riadtan kémlelt körül. Az öregasszony alig jutott szóhoz. — Adolf, te Adolf, meglátnak ... Adolf ruhacsomagot tett az asztalra. — Csak ezt, csak ezt. A lepedők. Elhoztam. — A lepedők? Mind a három. — Te, te! Te jó, te jó, — mondta az öregasszony sirdogáló hangon, kezét fia felé nyújtogatva, aki mohón kapta el, mint a zsákmányt s szenvedélyesen szorította a szája elé. Mind a ketten felriadtak. Kívülről indulatos férfihangok hallatszottak, majd felpattant s kitárult az ajtó. Imre állt a küszöbön. Mögötte egy férfi és rendőr. — Itt van, — mondotta Imre keményen. Adolf rémülten hátrált, a menekülés útját keresve s megállt a szoba végén, a nyirkos falra tapasztva nyitott tenyerét. Kuntzlné fel akart állni, aztán erőtlenül visszahullott a székre. — Imrus, mi történt? — kérdezte rosszat sejtve. Imre felelet nélkül beljebb jött a szobába, egész az asztalig. Ott megemelte a lepedőket, gúnyos mosollyal forgatva sarkukat, a másik férfi felé nyújtotta: — Ezek? Az is megforgatta a lepedőket, aztán csendesen bólintott a fejével. — Ezek? — ismételte Imre emeltebb hangon és most már Adolfra nézve. — Igen, ezek azok, — mondotta az idegen férfi nagyon halkan, szinte szégyenkezve. Hiszen karácsony este van. Imre két kezét zsebébe süllyesztette. Hosszan fel-le méregette a sógorát. — Tolvaj! — mondta aztán a fogai között. Akkor az özvegy szive fölé szorította két kezét. — Hát te loptad? Adolf, ezt te loptad?
