Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-31 / 13. szám - Sándor Imre: Kedves Feri bátyám
csak pásztorórára fogadta a fiatal művészt, aki az asszony életének egyéb körülményeivel és társaséletével egyáltalán nem volt ismerős. Dániel László azt a helyes magyarázatot találta erre, hogy az asszony friss, érdekes és titokzatos akar maradni. Valóban, az asszony szenvedélyes volt, de mindig visszatartott magából valamit és gyakran volt hirtelenélénk szemrebbenése, különös elmosolyodása, ami a fiúnak és nem a pillanatnak szólt. Az asszonynak ez az érezhető lelki tartózkodása izgatta a fiatalembert, ki úgy igyekezett az asszony leikéhez férkőzni, hogy a saját lelki életét és problémáit tárta föl mohón, tartózkodás nélkül. Mikor először mesélte el a Veronkával való dolgát, a házassági kötelezettségét, az apa nagylelkűségét, az aszszony meghatódott. Aztán elnevette magát és nevetett sokáig. • — Don Quijote mint apa. Kiengedi az egeret az egérfogóból, mikor az jóllakott a szalonnával. Remélem, maga nem akar visszamenni az egérfogóba? — Ez az erkölcsi kötelességem. — Erkölcsi kötelesség! Szóval halálosan szerelmes a lányba. Nem tud nélküle élni! — Ez másodrendű kérdés. — Tehát szerelmes! — Ne kérdezze ezt. — Megmondhatja nyugodtan. Velem nem kell törődnie. Viszony és szerelem két különböző dolog. Nos? A fiú hosszú töprengés után felelt: — A lány finom, jóságos, csinos is. Nem vagyok belé szerelmes. — És itt akarnak letelepedni Münchenben? — Itt szeretnék. Az asszony megint nevetett. — Kedves. Maga itt akar élni ebben az idegen városban és magával akarja hozni a gémeskutat. És nem is szerelmes a gémeskutba, csak ivott egypárszor a vizéből. László kiegyeneskedett, amit még sohasem tett az aszszony előtt. — Ez frivol beszéd. —■ Pardon, igaza van. De hát akkor maga nem lehet művész. Akkor menjen vissza abba a kis poros városba és csinálja tovább, amit eddig csinált. Nem is tudom, mit csinált ott eddig. A fin sóhajtott. Egyszerre megérezte az asszony fölényét és reménytelen szerelmét az asszonyhoz és az egész légkörhöz, amelyben élt. Az asszony folytatta: — Mifelénk már a múlt században sem vette a férfi feleségül a lányt csak azért, mert ő volt az első. Igen, a művészember elveszi valamelyik szeretőjét, vagy azt, akihez a legtöbb közös érdek fűzi. De se szerelem, se érdek! Csak becsület! Helyesebben: előkelő válasz egy előkelő gesztusra. A szélmalom harcolni akar Don Quijoteval? Maga, aki kezdő, akinek itt törtetnie kell. Akinek gyökereket kell itt eresztenie, itteni asszonyokon keresztül. A fiú nem adott választ, azt gondolta, itt úgyis hiába. * De tulhamar jelentkezett az asszony szavainak mérgező hatása. A tudatalatti vágy, szabadulni a kötelezettségétől, „az előkelő gesztustól“, megkapta a kívülről jövő, valóságos arcképét. Csak annyi idő kellett, amíg ez a kívülről jövő kép alkalmazkodó, kiszélesedett logikával egészen ráterült az agyára és eltakart minden régi képet. Sokszor még föltámadt benne a romantikus gőg, hogy büszke mozdulattal álljon a nagylelkű apa elébe, de a hasonlat a Don Quijote szélmalmáról mindig segítségére jött. A szélmalom, az élet, nem fogadja el a Don Quijotek kihívását. Ekkor már hat hónapja volt Münchenben, a nagy város fojtogatása rég elmúlt róla és az idegen, színes élet kéjesen tárta feléje karjait. Dániel László iszonyodott a gondolattól, hogy visszakerüljön a régi, álmos kisvárosba. Fiatal volt, huszonhatéves. De még nem volt ereje, hogy megírja a búcsúlevelet. Langyos leveleket irt, rövideket, „nagy elfoglaltság ... Paddock jellegzetes „beugrása“. A nagy sprinter a napokban ■ végleg visszavonult a sporttól. fojtogató munka ... bocsáss meg ...“ aztán ritkábban, mindig ritkábban irt. Az asszonnyal való viszony három hónapig tartott és a megszűnése nem jelentett veszteséget egyik félnek sem. Az első hetekben az asszony rejtegette a fiút, aztán, mikor eléggé érett volt a helyzet, bemutatta a barátnőinek és a jóarcu idegen fiatalember belekerült az élet forgatagába. Rendesen éjfél után került ágyba és csak ilyenkor jutott eszébe elhagyott szerelme, Veronka. Rádöbbent a meggondolatlan fiatalságára. Milyen szép is volna az élet, ha ez a régi adósság nem volna. — Kedves, megbízható, hűséges. Finom és intelligens! De ezek a megállapítások már nem a szerelmes férfi lelkes dicsérete volt, hanem a lelkiismeret gyötrő tárgyilagossága. Egy este, amikor a lépcsőn fölfelé ment a lakásba, az a kényszerképzete támadt, hogy távirat várja odahaza és a táviratban az van, hogy a lány hirtelen meghalt. Szerencsétlenség vagy tüdőgyulladás. Kétségbeesett. — Aljas ember vagyok. Nem mehet tovább. Szabadulni kell! És a lány éljen tovább boldogul. Boldogul? Ej, hát ő nem biztosíthatja a lány boldogságát. Még akkor sem, ha feleségül veszi. Ez volna az életének minden célja? Most már csak azon gondolkodott, hogy csak a lánynak irjon-e vagy az apának is? Az apának igy: „Meghajtom fejemet kedves bátyám bölcs élettapasztalata előtt. Vannak erkölcsi elvek, amelyeknek a gyarló ember minden szent fogadalom ellenére sem tud eleget tenni. Az élet sáros szekere elragadja az embert...“ Egész éjjel az apának szóló levelet fogalmazta fejében. A lányra már nem is gondolt.
