Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-03-31 / 13. szám - Kosztolányi Dezső: Kék gyász

Dévai Olga, Gálszécs. Prón Böske, a losonci Polgári Kör műkedvelő gárdájának vezető tagja, a „Vereshaju“ cimü népszínműben.

KÉK GYÁSZ

Irta: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Kisöcsém alig élt huszonnégy órát. Szemei kinyíltak a tavaszra és meghalt. Szemei is kékek voltak, mint az ég.

Halálában pedig volt valami derűs, egyszerű, boldog,

Az üvegburás állóórát egyszer sem kellett felhúzni - az ő kis szive már lejárt.

Másnap reggel házunk halottasházzá változott. Kék takarókat hoztak, ezüstrojtokkal, kék fátyolokat, lepdket, melyekkel bevonták a kis tiszta szobát. Egy politúros asztalra állították az érckoporsót, mely inkább játékdobozhoz hasonlított. A kisgyerekeknek picike a játéka és picike a koporsója is.

Valami megdöbbenés és enyhe — nem kellemetlen — szomorúság vett rajtunk erőt. Apám feketeruhában, sötéten járkált a szobákban. Sóhajtozott, de bánatában — észrevettem — sok erőltetett, színpadi volt, nem is hittem neki. Csak anyám sirt keservesen. Mi némán álltuk körül a koporsót. Néném meg a jegyese, húgom meg én. Egyik öcsém hangosan dobolt, trombitált künn az udvarban, a tulipánok között.

Én akkor tizenhárom éves voltam. A latin könyvekkel éltem, templomi tisztaságban. Odaálltam a halott elé és azt mondtam:

— Csak- ilyen ez?

Csodálkoztam, figyeltem, vártam. Mikor pedig mindenki kiment a szobából, lábujjhegyre álltam, kinyújtottam kezem és azzal a félénk-vágyó mozdulattal, mellyel tilos tárgyakhoz, késhez, ollóhoz, cukrászsüteményekhez ér a a gyermek, ujjaimat a kis halott hideg komiokára nyomtam.

Órákig bámultam őt, szótlanul. Nem tudtam betelni a halál érzésével.

Messze a másik szobában, az ablakmélyedésben, kék fátyolok mögött kis mécs égett és ez az elmosódó fény, a lángoló verőfényben, egy virrasztó lélekre emlékeztetett s a házat templommá, a fájdalmat mítosszá varázsolta.

Mégsem fájt nekem ez a fájdalom. Inkább belesápadtam, mint valami vágyba. Hiszen csak egy kis vendég ment el ki itthagyta névjegyét, kék-ezüst gyászjelentését. Mindenki érezte ezt. A gyász mélyén a szemekben, a zájak vonalán ,s a szavakban is titkolt öröm lappangott.

Este a függönyödet leeresztették. Engem aludni küldtek. De egy óra múlva visszaszöktem a szobába.

Margit, a fiatal, szőke cselédünk a gyertyák lobogásában állott. Könnyezett és imádkozott, sóhajtott és félt ő ic, akár én. Arca viaszhalvány volt. Jól esett mellette lennem és félni, sóhajtani, sírni, vele együtt.

Hajnalban vörös szemmel ébredtem, álmatlan párnák között. A leányra gondoltam, aki olyan bánatos volt. Csüg