Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-31 / 13. szám - Kosztolányi Dezső: Kék gyász
gedten öltözködtem. Mosdás közben éles, szikrázó nap csiklandta nyakam. Kimentem a kis parkba sétálni. Az égen fecskék énekeltek, verebek ugráltak a szeméten. Egészségesen ropogott cipőm alatt a kavics. A délután azonban rettenetes volt. Ilyenkor szobáink már homályosak. Lassan készülődtek a temetésre. Egyre többen és többen jöttek. A szemek ragyogtak, az arcok pirosak voltak, a szájak melegek és leheletük forró. Elgyötrődve, idegesen húztam föl fekete cérnakeztyümet, melyről lepattogtak a gombok. Indultunk a temetésre. Előbb azonban kisuhantam a kertbe. — Margit, mondtam a leánynak, — sajnálom magát, hogy olyan halavány. —- Mint egy halott, -— gondoltam hozzá. A leány sirt a tavaszi fűben, Mi mentünk. Elől kocsin rokonok. Utána a jegyesek másik kocsin, egymáshoz simulva. Én a nagybátyámmal, ki vadászni szokott és szüreten rakétákat enged föl. Mire visszatértünk besötétedett. Mindnyájan hozzánk jöttek s az ebédlőben ültek le. Egy sarokban húzódtam meg. Fejem lüktetett a friss föld, a tavaszi rögök életkedvétől. Körülöttem szokatlan boldogsággal csörömpölt az élet. Nyugalom ereszkedett reánk. Egy fiatalasszony tettetett bánattal ült a pamlagon, ölében egy csokor ibolyával. Az ura melléje bujt s kezük összeért. Akik itt maradtak, mind-mind boldogok voltak, örültek. A szoba komor volt, ünnepélyes. Meggyujtották a lámpát. A pap az asztalfőn foglalt helyet. Arca ragyogott a bronz fényben. Poharában feketevörös bor csillogott és amint ajkához emelte, szája szélét megnedvesitve vele, finom mosollyal, nem minden grácia nélkül mondta: — Egy angyal az égben, egy fehér angyal az Ur trónusánál. Hirtelen meleg lett körülöttem. A félelem és mámor fülledt érzéssel hömpölygött végig. Szemem égett, torkom tüzelt. Kimentem az udvarba. Minden kék volt. A kék égen pedig kétszer akkorák a csillagok, mint egyébkor. Rengettek-hajladoztak az orgona-bokrok. A bokrok mögött két ember állt. Halálos bánattal hajoltak egymásra, mintha sírnának. De csókolództak. Dühösen, elszántan, mint eddig még soha. A jegyesek. — ők is, — villant meg fejemben — ők is félnek. Bámultam őket, aztán futni kezdtem a kapu felé. A sötét kapualján — mint a kísértetek — ismét egy pár. Egy katona meg egy leány. Az uccán a szomszéd kapuban még egy, mint az őrültek, siető csókkal, egymás karjában. Távol pedig forrt-izzott a kisváros. Az aszfalton -széttiport virágok és vidám emberek a porban, az alkonyban. Fölöttük az ég, az ég bársonyos, forró, színe afrikai kéksége. Leányok mosolyogtak rám, sokkal erősebben, kedvesebben, mint egyébkor, ismeretlen emberek intettek kezükkel, a virágos gallyal, melyet kezükben hoztak az erdőből, a délutáni sétáról. Összeesküvés történt ezen a napon ellenem. Mindenki egyetértett. Csak én álltam egyedül, egyedül, egészen egyedül. Szédülten tántorogtam vissza az udvarba. — Ezt ő művelte, — gondoltam — ő, aki elment és itthagyott. A tavasz valósággal dühöngött. Kénköves pokol volt a tavasz. A kék leplek fönn kifeszültek és lengettek, az ágakon forrottak a rügyek zöld sebei s minden virágot, gyönyört, gyümölcsöt izzadt. Ördögök fütötték alattam a roppant katlant. Egy fához dőltem és csöndesen sirdogáltam. Az izgalomban, a virasztásban lesoványodtam. Ha egy légáram megbillentette kabátomat, összeborzongtam. Körülöttem pogány ünnep folyt. A bokrok bóbitái roskodozt-ak a kék gyászban. Párák úsztak a földön és ködben füstölgőit az illat, a részeg és őrjítő aroma, ezermillió szag, mint egy parfümgyárban. Mindez pedig szomorú volt és édes volt. Kisöcsém járt az eszemben. Arra gondoltam, Ifj. Dobay Zsigmond és Klára. (Díváid ut. félv., Eperjes.) hogy most már egyszer kisírom magámat, magamra öltöm a gyászt. Kiáltani szerettem volna, visszamenni a temetőbe, utazni messzire céltalanul, rohanni, elbujdosni, valahová és sohase jönni vissza. Meghalni valahol, egy síron. Az udvar mélyén egy ablak világított. Odasiettem. Tükör előtt a lámpafényben fésülködött Margit. — Most — gondoltam, ■— megkérdezem, miért volt olyan halavány? Szorongva kopogtam az ablakon. — Margit. Kinyitotta az ajtót. — Úgy félek, dadogtam. Csodálkozva nézett reám. — A halottól félek — suttogtam rekedten. — Nem merek bemenni. A leány babrált fehér nyakán és terhes szőke kontyán. Éreztem, hogy sápadt vagyok. ö is nagyon spáadt volt az álmatlanságtól, a halott emlékétől. Haja, mézszin haja villogott, lángolt. — Sírni akarok, — mondtam — egész éjjel sírni és félni, itten. És hozzáértem a hajhoz. És átkaroltam, hogy n-s féljek. És leesett a kontya, a hosszu-hos-szu haja, majdnem a földre. És téptem a haját és a száját, a szájammal.
